A budapesti vizes vb utolsó versenynapjának lezárulásával a tudósítások helyét az elemzések, értékelések vették át a sajtóban, így vasárnap este óta sok helyen sok különböző véleményt hallottunk a vb eredményességéről.
Jelen bejegyzésünkben eltekintünk a vb gazdasági és társadalmi hasznosságának amúgy is nehezen mérhető értékelésétől, és arra koncentrálunk, ami az egésznek a lényege lenne: a sportra.
A kötelező lelkendező írások mellett több helyen is változó élességű kritikát fogalmaztak meg a magyar csapat teljesítményével kapcsolatosan, és bizony, gyakori az a vélemény, hogy elmaradtunk az elvárásoktól. Nos, ha a számokat vesszük alapul, akkor az úszásban szerzett 2 arany – 4 ezüst – 2 bronz éremgyűjtemény valóban elmarad a szövetségi kapitány előzetesen megfogalmazott kívánságától (2-4 arany, 10 érem), de abban már korántsem voltam biztos, hogy például az alábbiakban megfogalmazott kritika valóban kellően megalapozott:
„A legfontosabb szakmai mutatókban közel sem ez volt a legsikeresebb világbajnokságunk. Jó, nem tisztességes az 1991-es világbajnoksággal bármit összevetni, amikor a csúcson lévő Darnyi Tamás és Egerszegi Krisztina két-két aranya mellett Rózsa Norbert is győzött. De még két éve Kazanyban is több aranyat nyertünk (hármat, most kettőt), és több érmünk volt úszásban (10, most 8), igaz pólóban bejött egy ezüst.” (haszanz, 444.hu, 2017.07.31.)
Így első ránézésre annyit látok, hogy a szerző egy 17 elemű sokaság esetében (1973 óta ugyanis ez volt a 17. vizes világbajnokság) mindössze két viszonyítási alapot használ: a maximum értéket és a bázis (előző) értéket, ami nekem egy kicsit kevésnek tűnik. Mivel amatőr sportrajongói élményeim alapján az utóbbi 2 évtizedben korántsem volt minden úszó vb-n kolbászból a kerítés a magyarok számára, ezért úgy döntöttük, hogy utánanézünk annak, hogy valóban akkora kudarc volt-e ez a vb számszakilag. Mivel az adatok teljes körűen rendelkezésre állnak, így viszonylag egyszerű dolgunk volt az elemzéssel, amit a következő szabályok mentén végeztünk el:
- Csak a medencés "klasszikus" úszást vonjuk bele az elemzésbe. A többi egyéni vizes számban értelmezhetetlen a magyar részvétel (bár Olasz Anna 2015-ös kazanyi ezüstérme 25 km-en azért megsüvegelendő), így csak a zajt növelné a bevonásuk. A vízilabda pedig kellően más tészta ahhoz, hogy külön foglalkozzunk vele (majd máskor), de szerintem azzal mindenki egyetért, hogy az egy érem kb. jól megfelelt a realitásoknak. (2015-ben Kazanyban egyébként nem sikerült dobogóra állni csapatainknak.)
- Az eredményesség alapját a megszerzett érmek jelentik, így szomorúan elbúcsúzunk a szinte hungarikum „pontszerző helyektől” és a döntős szereplésektől. Haladva a korszellemmel, és figyelembe véve az úszóeredményekre jellemző mikroszkopikus időkülönbségeket, az érmeket nem különböztetjük meg szín szerint, tehát minden vb-t a teljes éremszám minősít.
- Bár az úszó vb-k lebonyolítási rendje nem változott eget rengetően 1973 óta, a versenyszámok száma csak felcsúszott 29-ről 42-re (elsősorban az 50 méteres sprinttávok megjelenése az ezredfordulón hozta ezt a növekedést), így az adott vb-n megszerezhető érmek számát is figyelembe vesszük.
- A számítási logika tehát a következő: a megszerzett érmek számát elosztjuk az adott vb-n kiosztott érmekkel (versenyszámok*3), így minden eseményre kapunk egy százalékos értéket, ami megmutatja, hogy a magyarok a megszerezhető dobogós helyezések hány százalékát szerezték meg.
A számok nem hazudnak: szigorúan objektíven nézve a budapesti vizes vb a magyar úszósport 4. legsikeresebb vb-je volt, a dobogós pozíciók 6,35%-át Magyarország szerezte meg!
A számsort átnézve jól láthatóak az eredeti idézetben található „fallacy”-k, hiszen a megfogalmazott állítások alapvetően igazak, de:
(1) A mostani teljesítményt egy kiemelkedő bázisévhez hasonlítjuk, hiszen Kazany 2015 a 7,14%-os értékkel a 3. legjobb úszó vb-nk volt. A bázisévhez viszonyítás egy fix terjedelmű sokaság esetében amúgy is veszélyes fegyver, hiszen ha mindig az az elvárásunk, hogy javítsunk az előző eseményhez képest, akkor előbb-utóbb mind a 42 számban magyar éremre lesz szükségünk, és egy idő után már ez is kevés lesz.
(2) A másik viszonyítási érték pedig Perth 1991, ami bizony a magyar úszósport (holtversenyben) legjobb eredménye, amitől nem feltétlenül szégyen elmaradni.
Egyébként a hecc kedvéért azt is meg lehet jegyezni, hogy mind Perth-ben, mind a holtversenyben szintén 8,33%-ot elérő 1994-es római vb-n ugyanúgy 8 érmet szereztünk, mint idén – csak ugye a versenyszámok szűkössége miatt a 90-es évek vb-it sikeresebbnek értékeli a módszertan.
Összességében tehát elég objektíven kijelenthető, hogy kudarcként semmiképpen sem érdemes elkönyvelnünk a vb-t: az eddig megrendezett 17 vizes vb-n ez volt a 4. legjobb teljesítményünk a medencében.
Más kérdés, hogy a világversenyeken jellemző házigazdai extra teljesítmény ezúttal nem érzékelhető annyira egyértelműen, de ha eltekintünk az outlier-ként is felfogható kazanyi sikereinktől, akkor egész jól látható a grafikonon, hogy az új évezredben megközelíteni is alig tudtuk az idei teljesítményt. Ennek megfelelően ezúton is gratulálunk a csapatnak, és bízunk abban, hogy a 2019-ben, Gwangjuban is legalább 5%-os mutatóval zárjuk a vb-t!
,,Na jó, akkor nem is sikerült rosszul a vb, de azért ezt csak Katinkának köszönhetjük, ha ő nem lett volna, akkor teljes a beégés!" - merülhet fel az egyszeri olvasóban. A következő bejegyzésünkben pontosan ezt a jelenséget fogjuk megvizsgálni:
- Mennyire ritka az ennyire kiemelkedő egyéni teljesítmény a magyar csapatban?
- Mennyire magyar sajátosság az "egyszemélyes csapat" az idei vb-n?
