Az NB1 nemrég lezárult szezonjának számait feldolgozó sorozatunk előző két részében megnéztük a saját nevelésű, külföldi és fiatal focisták előfordulásának arányait, most pedig egy még izgalmasabb témakört fogunk feldolgozni: bemutatjuk, hogy egész pontosan honnan kerülnek elő azok a játékosok, akik hétről hétre pályára léptek kis hazánk pályáin.

Igazán velősen megfogva alapvetően két helyről jöhetnek a focisták: külföldről és Magyarországról. De nyugalom, ennél jóval többet is el tudunk árulni róluk! 

Ahogy azt a múlt heti bejegyzésben ígértem, tovább nyüstöljük az NB1-es szezon játékos adatbázisát, amelynek keretein belül ezúttal a fiatalok ügyével szeretnék foglalkozni. A hétvégi sportsajtó nagyon előzékeny volt velem, ugyanis két olyan állítás is szembe jött velem, aminek a valóságtartalmával kapcsolatosan kételyeim merültek fel:

• Mészáros Lőrinc lehengerlően hosszú NSO interjújában így fogalmazott: “És amíg sok tréner kijelentette, hogy a fiatalok beépítése az eredménykényszer mellett lehetetlen, ő bizonyította, hogy nagyon is lehetséges.”
• A Budapest Honvéd pedig büszke sajtóközleményt adott ki “Kiemelkedik a mezőnyből a Honvéd a fiatal játékosok számában” címmel.

Bár valóban két olyan klubról van szó, amik a múltkor összeszedett saját nevelésű arányszámokban viszonylag elöl végeztek, a saját nevelés kifejezés önmagában nem feltétlenül jelent fiatal játékost (még ha a bejegyzés slendrián szerzője is elfelejtette ezt néha), így nincs más választásunk, újra számolnunk kell.

Bár ezen a blogon sokat foglalkoztunk már hazánk szeretett labdarúgó bajnokságával, eddig a fókuszunk jellemzően a nézőszámokra helyeződött. A rendkívüli helyzet azonban megfúrta a terveinket, és minden nézőszámokkal kapcsolatos fejtegetést parkolópályára helyezett, így sem a tavalyi tippek részletes ellenőrzését, sem új becslések megadását nem érezzük racionálisnak, ehelyett inkább az egyetlen, a nézőnél is fontosabb focielemmel, a játékosokkal foglalkozunk majd.

A rend kedvéért azért gyorsan fussuk meg a kötelező kört (átugorható bekezdés!): tavaly 3256 fős átlagos nézőszámot becsültünk, ebből végül a szezon végére 3157 lett, tehát ha csak a számokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy még a vártnál is nagyobb mértékben csökkent az NB1 nézőszáma. De ez a 3157-es szám a rendkívüli helyzet eredménye, és bár a zárt kapus meccsek nullái nem kerültek bele a számításba, a korlátozottan látogatható meccsek nézőszámai igen, így könnyen belátható, hogy korona nélkül jóval sikeresebb szezont zártunk volna ilyen téren. Ennél pontosabbat nehéz mondani - a járvány megjelenése előtti átlagszám már a hagyományosan kevéssé nézőcsalogató téli meccseket letudva is a tavalyi szezon 3300-as értéke körül volt, így a végeredmény simán felkúszhatott volna 3500 környékére. Hát, legalább ebből az alacsonyabb bázisértékből könnyebb lesz majd előreugrani – persze, csak ha nem lesz második hullám.

Na, de vissza is a lényegre: ebben a bejegyzésben a játékosokkal, egész pontosan az ő játékperceikkel és háttértörténetükkel fogunk foglalkozni. Az NB1-re vonatkozó általános panasz, hogy túl sok a légiós és túl kevés a saját nevelésű játékos, így úgy döntöttünk, hogy ezt a kérdéskört fogjuk áttekinteni a liga és az egyes csapatok szintjén. A feladatunk módszertanilag nem volt különösebben nehéz, mindössze annyi dolgunk volt, hogy az MLSZ adatbankjából kiindulva meghatározzuk az egyes játékosok fordulónkénti játékperceit, majd besoroljuk őket a megfelelő „származási kategóriába.” Az adatgyűjtésnél a következő elvek mentén jártunk el (átugorható felsorolás!):

• Légiósnak tekintjük azt a játékost, aki nem Magyarországon született és a magyar utánpótlásbajnokságokban nem töltött el legalább 3 szezont. Erre a megkötésre azért volt szükségünk, mert az állampolgárság nagyon csalóka szempont – nem is feltétlenül a Magyarországon gyökeret verő játékosok magyarságát akarjuk megkérdőjelezni, hanem inkább azt szeretnénk világosan kimutatni, hogy az adott játékos a magyar utánpótlásrendszer terméke-e.
• A saját nevelés meghatározása szintén nem szuperegyszerű dolog, ugyanis rengeteg olyan játékosunk, akik betyáros módon fiatalkorukat több nevelőegyesületnél töltötték. Bár különösebb technikai korlátja nem lenne annak, hogy az egyes játékosok játékperceit az adott egyesületnél töltött évek alapján arányosan osszuk le a klubok között (az MLSZ produktivitási rendszere egyébként ezt teszi), sajnos költség-haszon szempontból úgy ítéltük meg, hogy nincs szükségünk ilyen komplexitásra. Így tehát nevelőklubként egész pontosan azt a klubot tartjuk számon, aminél az adott játékos a legtöbb időt töltötte 14 és 19 éve között az MLSZ nyilvántartása alapján. Ha ez a klub megegyezik azzal a klubbal, aki pályára küldte az adott játékost, akkor meg is vagyunk, saját nevelésű játékosról van szó.
• Nem saját nevelésű magyar játékos gyakorlatilag mindenki, aki nem esik az előző két kategóriába.
• A játékpercek meghatározásánál természetesen figyelembe vettük a cseréket és a kiállításokat, így csak a valóban a pályán töltött időt rögzítettük az adattáblában. Sajnos ez a módszer a hosszabbítások kezelését nem igazán teszi lehetővé, így végül azzal a fikcióval éltünk, hogy minden, a hosszabbításban (90. perc után) történő eseményt a 89. percre helyeztünk, így például egy 92. perces csere esetében a lecserélt játékos 89 percet, míg a becserélt 1 percet kapott.

Az adatok összegezve ezt a hangulatos infografika-szerűséget sikerült összerakni, ami viszonylag jól rámutat a legfontosabb jelenségekre: sok a légiós, kevés a saját nevelésű játékos.

A fenti következtetésért persze nem kell túldicsérnem magam, ugyanis azok tökéletesen egybevágnak az egyszeri laikus feltételezéseivel. Viszont, az ábrát jobban megnézve egy talán érdekesebb irányba is el tudunk mozogni: bár a fekete, szürke, színes körcikkek méretei természetesen klubszinten teljesen egyediek, valójában azért azonosíthatók az egyes klubmodellek.

Egy darabig itt el is akadtam, ugyanis nem igazán éreztem a potenciált a háromdimenziós scatterplot ábra klaszterezésében, de aztán idővel rájöttem, hogy itt valójában csak két érdemi dimenzióról beszélünk, ami máris kézzelfoghatóbbá tette a dolgokat. Ha a légiósok és a saját nevelésű játékosok arányszámait rakjuk a tengelyekre, akkor a következő szemléletes ábrát kapjuk:

A tizenkét elemű sokaság esetében pedig automatikus klaszterezési megoldásra sem volt szükségem, viszonylag könnyen be lehetett rajzolni a négy jól elkülönülő csoportot. (Tudom, ha nem lenne ott a piros szaggatott vonal, akkor a bal alsó sarokban található klaszter abszolút nem lenne magától értetődő – tekintsük ezt most egyfajta szakértői intuíciónak.) A négy csoportnak óriási küszködés után sikerült is egy – rendkívül szegényes fantáziáról árulkodó – fantázianeveket adnom, így nincs is más dolgunk, mint hogy egyesével megnézzük, hogy milyen klubmodellel lehet érvényesülni az NB1-ben. Bár kézenfekvő lenne, túl kevés elemű a minta és túl szoros volt a középmezőny ahhoz, hogy konkrét tabella-korrelációs számításokat szedjek elő, de természetesen azért kitérek majd az egyes klaszterek sportszakmai sikerességére is.

A liga legnépesebb csoportját a gyakorlatilag saját nevelésű játékosok nélkül felálló, legalább 5, de inkább 6 légióssal felálló csapatok adják. Tekintettel arra, hogy a bajnokság első négy helyezettjéből három itt található, joggal feltételezhetjük, hogy a jó eredményekhez szükség van légiósokra – azonban, ahogy a DVTK és a Kisvárda példája mutatja, a minőség is számít. Mivel az eredménykényszer mindig a jelenre, az adott szezonra vonatkozik, a komoly eredményekre törekvő kluboknak úgy tűnik, hogy nincs türelmük megvárni az utánpótlás beérését, így legtöbb kulcsposztjukat a már kész külföldi játékosokkal töltik fel.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a kluboknak nincs utánpótlásképzésünk: a DVTK-ban végül is csak kijött 6%-nyi saját nevelés játékperc, a Fradi pedig valójában az ország 3. legtöbb játékpercet adó utánpótlás klubja – más kérdés, hogy a fenti ok miatt játékosaik más csapatokban kapják meg a játéklehetőséget. Az viszont elgondolkodtató, hogy a liga 2. (Fehérvár) és 4. helyezett (Mezőkövesd) csapatában egészen pontosan nulla saját nevelésű játékperc keletkezett, és kinevelt játékosaik más csapatokban sem jelentkezett. A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a Fehérvár utánpótlása egy jó évtizedig gyakorlatilag Felcsútra volt kiszervezve, a Mezőkövesd meg 2013 előtt nem igazán létezett profi klubként, így elképzelhető, hogy idő kérdése a futballprogramok beérése.

Klaszterünk izgalmas outliere a Kisvárda, 80%-ot ostromló légiós arányukkal nem lett volna ördögtől való a külön csoportba sorolás sem. Az elképesztő külföldi túlsúly okát egyébként nem kell különösebben nyomozni, a klubvezetői gyakran beszélnek erről, hogy szinte lehetetlen magyar focistákat elcsábítani a fővárostól 250+ km-re lévő kisvárosba csábítani, így kénytelenek a közeli határokon beáramló ukrán és román kontingensre támaszkodni, akik egyébként a magyarországi fizetés-elinflálódás körén kiesve kifejezetten költséghatékony megoldást jelentenek. És ugye – szemben a Vidivel és a Kövesddel – Kisvárdán már az utánpótlás is megjelent: bár az is tény, hogy az amúgy sem kiugróan magas 0,6%-nyi játékperc négyötödét a (rotációval megsegített) 29. fordulós meccsén gyűjtötte össze a csapat.

Érdekes társaság gyűlt össze ebben a csoportban, de ha visszanézünk az ábránkra, akkor láthatjuk, hogy a három csapat vizsgált értékei gyakorlatilag megegyeznek, így további magyarázkodásra nincs szükségünk. Igazából ez a csoport annyira durván el se üt az előző klasztertől, ugyanúgy légiósok adják a csapatok gerincét, az egyetlen különbséget ugye azt jelenti, hogy ezeknek a kluboknak van értelmezhető utánpótlás-nevelésük, és szívesen használják ezeket a játékosokat éles meccseken – hogy aztán ez a 20% körüli saját nevelésű arány mennyire tekinthető dicséretesnek, az más kérdés. Az is világosan látszik egyébként, hogy ezeknél az akadémiáknál az sem jelenti feltétlenül a világvégét, ha egy játékos éppen nem tud saját csapatának felső keretébe beverekedni: a Honvéd 13, a PAFC 10, az Újpest 8 olyan nevelttel rendelkezik, akik a liga valamelyik másik csapatában játszottak.

Úgy tűnik, hogy ez a modell egyébként szintén képes megküzdeni az eredménykényszerrel (természetesen a légiósok minőségétől függően), hiszen mindhárom csoporttag a liga felsőházában zárta a szezont.

Legerőltetettebb klaszterünk létjogosultságát elsősorban abban találom, hogy mégiscsak a liga legkorlátozottabb anyagi lehetőségeivel rendelkező csapatok kerültek egymás közelébe. Közös jellemzőjük az, hogy az utánpótlásuk által nyújtott bázist valamilyen megfontolásból nem légiósokkal, hanem a piacon elérhető más magyar játékosokkal egészítettek ki.

A csoportból nyilvánvalóan kiemelkedik a Paks, amely 2006-os feljutása óta egyfajta magyar Athletic Bilbaoként kizárólag hazai játékosokat szerződtet. Az atomvárosiaknak van működőképes utánpótlása, hiszen a saját nevelésűek aránya megegyezik a Honvéd-Újpest-PAFC trióval, de légiósok hiányában és anyagi lehetőségek szűkében a magyar piac mélyére kell ásniuk, így gyakran egyfajta lerakótelepként funkcionálnak a liga kiégett játékosai számára. A modell mindenesetre 14 éve sikeresen az NB1-ben tartja a Paksot, de az egyértelművé vált, hogy a kisvárosi klub anyagi lehetőségei a feltőkésített bajnokságban nem a 2011-es 2. hely, hanem a kiesési rangadók irányába tolják a zöld-fehéreket – idén emlékezetes módon az utolsó fordulóban sikerült kiharcolniuk a bennmaradást.

Sikeresebb szezonja volt a frissen feljutó ZTE-nek, akik azért jóval bátrabban válogattak a légiós polcon, és egy huszáros edzői teljesítménnyel sikerült behúzniuk az alsóház tetejét a toldozott-foltozott kerettel.

A másik feljutó, a Kaposvár története kifejezetten érdekes, hiszen a klub az NB2 újoncaként jutott fel az NB1-be, a keret radikális átalakítását azonban nem tudták megvalósítani, és légiósokat sem igazán tudtak szerződtetni. Ennek megfelelően Kaposvárról az a viszonylag stabil nem saját nevelésű mag érkezett meg az NB1-be, amitmég az alacsonyabb ligás szezonokban alakult ki – nem meglepő módon ez a társaság kizárólag a negatív pontrekordos kiesés eléréséhez volt elégséges.

És akkor most jöjjön a csattanó, az abszolút outlier Loki. A Debrecen ebben szezonban – a tulajdonos határozott elképzelései mentén - megvalósította a magyar futballálmot: a csapat játékperceinek több, mint 50%-át saját nevelésű játékosok alkották, egészen egyedülálló módon kiemelkedve ezzel a ligából. Természetesen a DVSC ennek örömére azonnal ki is esett az NB1-ből. Nagyon egyszerű lenne levonni azt a hibás következtetést, hogy lám, lám, fiatalokkal nem lehet érvényesülni, de azt azért érdemes megjegyezni, hogy az előző szezonban a szinte teljesen megegyező keretű Debrecen ugyanúgy 50%+ saját neveléssel a bronzérmet szerezte meg és a Torino ellen játszott Európa Liga-selejtezőt.

Ennek megfelelően a Debrecen kiesését sokkal inkább a kevésbé elsülő légiós igazolásokra, edzői teljesítményre és balszerencsére kellene fogni, de a fejlemények azt mutatják, hogy természetesen a saját neveléses játékospolitikán lesz elverve a balhé. Különösen érdekes lesz tehát azt figyelni, hogy a DVSC NB2-es szezonjában az új tulajdonosi kör észrevehetően vissza fog-e venni a saját nevelésű játékosokból – pláne annak fényében, hogy a másodosztályban légiósokat nem lehet foglalkoztatni.

Ahogy láthattuk, négy különböző klubmodellt azonosítottunk az NB1-ben, amelyek idei sikerességét áttekintve arra a rendkívül ijesztő következtetésre tudunk jutni, hogy minél több a külföldink és minél kevesebb a saját nevelésünk, annál sikeresebbek vagyunk a ligában. Ez a mondat önmagában elég ijesztő, de jobban belegondolva valójában csak annyit jelent, hogy a külföldi utánpótlásképzés fizetés/érték arányban jobb minőséget tud a piacra tenni, mint az egyes klubok saját akadémiái. Ez önmagában elég lesújtó hírnek tűnik a futballakadémiák országában, de most megengedek magamnak egy optimista gondolatot, és azt mondom, hogy még túl korai érdemben számon kérni a 2010-es évek elején beinduló akadémiák teljesítményét (aztán persze, ha egyszerűen csak rosszul működnek, akkor a világ végéig is várhatunk, akkor is maradnak a délszláv légiósok). Mindenesetre az biztos, hogy érdekes kutatási területet találtunk, és érdemes lesz visszanézni időről időre a liga- és klubszintű arányok változásainak figyelemmel követése érdekében.

De ez még a (közép)távoli jövő zenéje, mi viszont nem akarjuk szórakoztató irodalom nélkül hagyni az olvasókat, így ennek a posztnak kvázi folytatásaként hamarosan újabb cikkel érkezünk, ami a nevelőklubok összehasonlításával és a fiatal játékosok érvényesülésével foglalkozik majd.

1. Mi az a Nagy-magyar Kupa?

Előre szólok, hogy ennek a viszonylag hosszú bejegyzésnek igazából sok érdemi értelme nem lesz, viszont bízom abban, hogy a Kárpát-medencei focitúránk csak amolyan gondolatkísérletként is kellően szórakoztató lesz. Az egész egy NSO-publicisztikával kezdődött, ami a spanyol Szuperkupa kirobbanóan sikeres szaúd-arábiai kiadásán fellelkesedve Dunaszerdahelyre vizionált egy jövőbeli magyar szuperkupát. A témában felmerülő beszélgetésünk aztán valahogy oda jutott, hogy milyen praktikus számú vármegyével is rendelkezik a történelmi Magyarország egy jó kis egyenes kieséses kupa megszervezéséhez - innen pedig már logikusan merült fel a kérdés, hogy ki is nyerné ezt a kupasorozatot?

Elsőre persze rá is vágtam, hogy nem kérdés, hogy a Dinamo Zágráb, és ezzel kb. le is zártam volna a témát, de aztán valahogy megfeneklett a fejemben a gondolat, hogy ezt a témát érdekes lenne kifejteni, így végül csak leültem a billentyűzet elé, és nekiálltam a legizgalmasabb résznek: a módszertan kidolgozásának. A Nagy-magyar Kupa (NMK) alapelve tehát az, hogy minden vármegye bármiféle súlyozás nélkül pontosan egy darab csapattal képviseltetheti magát, ami ugyan rossz hír a fociban aktívabb megyéknek, de összességében egy jóval inkluzívabb kupahangulatot teremt. 

2. Ki indulhat a Nagy-magyar Kupában?

A vármegyék pontos struktúrájáról annyit tudtam, hogy a revizionista körök által lelkesen emlegetett 64 vármegye igazából csak a 19-20. század fordulóján létezett, egész pontosan az utolsó nagy-magyar megyerendezés (1881) és a trianoni békediktátum között (1920). Az 1876 és 1881 között lefolytatott közigazgatási reform megszüntette az ország addig változatos kategóriákkal (vármegye, szék, kerület, mezőváros, stb.) működő felosztását, és kialakította 71, exklávéktól és enklávéktól mentes vármegyét a Magyar Királyság területén. A 71 kicsit több, mint az ideális 64, így ki is derült számomra, hogy Horvátországot ebbe a listába nem illik beleszámolni, így máris -8 vármegyével és viszonylag halovány zágrábi esélyekkel számolhattunk tovább. Az internet jobbosabb berkeinek felkutatása után aztán sikerült meggyőződnöm arról, hogy a 64. vármegyéként a magyar tengermelléket, azaz Fiume városát kell értenünk - így mégiscsak sikerült a mi kutyánk kölykét bevonni az NMK-ba.

Azt pedig, hogy az adott vármegyén belül ki is a legjobb focicsapat, azt végülis teljesen objektíven el is tudjuk dönteni: az adott vármegyét a jelenleg legmagasabb ligában induló, és abban legjobb helyezéssel rendelkező csapat képviseli. Országon belül viszonylag könnyű a ligák szintjét összehasonlítani, azonban a határokkal kettévágott vármegyék kezelése érdekében elővettük az UEFA ligakoefficienst, és az abban jobban teljesítő ország csapatát létesítjük előnyben. A ligakoefficiens csak az adott osztályon belül működik: tehát egy szlovák 1. osztályú csapat mindenképpen jobbnak minősül, mint egy magyar 1. osztályú, de az pedig mindenképpen előzi a szlovák 2. osztályt. A kalandban érintett ligakoefficiensek egyébként a következők:

(Hát igen, itt még van hova fejlődnünk, de amúgy az alsóházban egy-két csoportkörrel nem is tűnik lehetetlennek az előzés!)

Ahogy azt már említettük, két ugyanabban a ligában játszó csapat között az éppenaktuális (vagyis a 2020. január 1-jei lapzártával lezárt) bajnoki helyezés dönt, ha pedig esetleg az alsóbb szinteken az egymással párhuzamos területi ligákban ugyanaz lenne a csapatok helyezése, akkor a szerzett pont rangsorol (de józan szívvel remélhetjük, hogy ide már nem kell elmélyülnünk).

A szabályok lefektetése után jöhetett is az adatgyűjtés, ahol először a leginkább érintett ligák 1-2. osztályainak végigpörgetésével begyűjtöttem a quick wineket, majd következhetett az elmélyülés az ukrán és román területi ligák tabelláiban, amik amúgy teljesen tökéletesen naprakész információkat szolgáltattak, így semmi akadálya nem volt annak, hogy összeálljon a poszt legalján található lista, amit első körben inkább térképesítve osztanék meg:

A csapatok pontos listáját az olvasók idegeinek megkímélése érdekében nem szeretném egyesével kielemezni, így inkább csak régiónként foglalnám össze a tanulságokat, érdekességeket, majd mivel mégicsak adatelemző blog vagyunk, a biztonság kedvéért azért egy-két grafikont is felkínálunk. (Abszolút zárójeles megjegyzés, de abban ugye egyetértünk, hogy az egész NMK messze legcsúnyább címerét a gyöngyösi GYAK szállítja?)

3. Nézzük meg tehát az egyes régiókat!

(Csonka-)Magyarország

Az NB1 legnagyobb ellensége saját maga volt, hiszen a területi koncentráltságnak köszönhetően a 12 csapatból csak 8 került fel a térképünkre, így például mindannyiunk kedvenc Felcsútja is kimaradt a szórásról. A jelenlegi helyezésen alapuló szempontrendszer áldozatává vált a saját megyei népszerűségi versenyt bizonyosan vezető Diósgyőr és Győr, helyettük a Mezőkövesd és a Gyirmót FC kvalifikáltak. A térképre nézve igencsak kifejezőnek tűnik a nemzet klubjának pozíciója, amely a felfoghatatlan méretű Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyét behúzva dominálja le a középső régiót. Az ország központi megyéi viszonylag egyszerűen feltölthetőek voltak az NB2 és az NB3 felhasználásával, így végül csak a megyei tudatát éppen 2020. június 4-én visszanyerő Csanád esetében volt szükségünk a megyei bajnokságokba való belenyúlásra. 

A mai országhatárok felé haladva azonban csökken a magyar dominancia, sőt igazából azt láthatjuk, hogy azok a megyék, amelyekből jelentősebb terület került más országról, egytől egyig elvesztik (Komárom, Nógrád, Abaúj, Zemplén, Bihar, Vas, Sopron) a versenyt a konkurensekkel szemben.

Burgenland (Ausztria) és Muravidék (Szlovénia)

Sopron vármegyét kutatva szomorúan konstatáltam, hogy az egykor szebb napokat is megélt soproni futball újból eltűnőben van, és a Győr-Moson-Sopron megyei 1. osztályt kell majd beérnem amikor eszembe jutott Ausztria létezése, és őszinte meglepetéssel konstalálhattam, hogy az osztrák 1-ben vitézkedő SV Mattersburg valójában a 6900 lakosú Nagymarton csapata. Egy picivel délebben hasonló a helyzet: az éppen az NB3 felé tartó Haladást könnyen szorítja ki Muraszombat büszkesége, a 2012-ben alapított NS Mura. Nem feltétlenül gondoltam volna, hogy a Magyarországból csak apró részeket kapó nyugati szomszédaink be tudnak félni a NMK-ba, de én kifejezetten örülök ennek a diverzifikálásnak.

Felvidék (Szlovákia)

Szlovákiával viszonylag könnyű dolgom volt, hiszen földrajzilag a teljes futballviláguk NMK-jogosult, de sajnos a csehszlovákok nem igazán hittek a magyar közigazgatás átvételében, így a vármegyék megfeleltetése már kalandosabb volt. A szlovák liga egyébként még a magyarnál is jobban koncentrált, a 12 Super Ligás csapatból mindössze 5 tudott felférni - külön bánatunkra Dunaszerdahely Pozsony vármegyéhez tartozik, így minden magyar kedvenc külföldi csapata NÉLKÜL kell élnünk. Szerencsére végül nem maradunk magyar tulajdonú csapat nélkül, ugyanis Abaújt a Diósgyőr tulajdonosi körébe került FC Kosice képviseli - így legalább hellyel-közel ők is felkerülnek a térképre a saját megyéjükben.

Úgy tűnik egyébként, hogy a magyar-szlovák fociélet fekete lyukja valahol a középső határszakaszunkon van, ugyanis mind Nógrád, mint Hont vármegyében elég mélyre kellett nyúlni - előbbiben végül a szlovák harmadosztályú kálnói Balnik előzte be a magyar NB3-as Balassagyarmatot, utóbbiban pedig a szlovák 4. osztály közép-déli csoportjában vitézkedő fehérkúti TJD Pribelce kvalifikált. 

Kárpátalja (Ukrajna)

Ukrajnától nem vártam sokat, és nem is csalódtam - az ország labdarúgásának kréme nem túl megdöbbentő módon nem a periferiális Kárpátokon túli régióban helyezkedik el. Éppen ezért dícséretes is az ungvári FC Uzhorod teljesítménye, akik a másodosztály tagjaként egyedül képviselik a régiót az ukrán futballtérképen. Ugocsa pedig továbbra sem coronat: hiába vezeti a nagyszőlősi FC Sevliush a kárpátaljai regionális bajnokságot, a helyi futballpiramis furcsa működésében a nem létező harmadosztályt helyettesítő "Amatőr Bajnokságba" inkább pénzzel, mintsem futballteljesítménnyel lehet bekerülni.

Erdély és társai (Románia)

A 14 csapatos román első osztályból kb. a földrajzi és területi arányoknak megfelelően képviselteti magát Erdély 4 csapattal, többek közt a ligát jelenleg vezető koloszvári CFR Cluj-zsal. Érdekes, hogy milyen erőteljesen virágoznak a nemzetiségi kultúrák az első osztályban, hiszen Háromszéket a székely identitású Sepsi OSK, míg Szebent a nevében legalábbis szász FC Hermannstadt képviseli. A román másodosztály 3 vármegyét ad, viszont igazi aranybányának minősíthető, a területi alapon szerveződő román 3. osztály V. csoportja, ami az egész térkép legnépesebb ligájaként 9 csapatot küld az NMK-ba. Kakukktojásként jelenik meg a szebb napokat is látott, nemrég újraalapított SR Brasov, akik valószínűleg nagyon szerethetik a buszozást, mert egyedüli erdélyi csapatként a Bukarestet és környékét is tartalmazó III. csoportban szerepelnek.

A románok egyébként hellyel-közzel megtartották az egykori magyar közigazgatási felosztást, így igazi nehézséget csak az átalakítások által megszüntett Fogaras és Kis-Küküllő vármegyék esetében a megfelelő területi liga megtalálása - végül három csapat került be a negyedosztálynak számító szintről.

Délvidék (Szerbia)

Az ország közepén tömbösödő hatalmas vármegyéknek köszönhetően Szerbiának maximum két pozíció jutott az NMK-ban: Bács-Bodrog képviseletéért 4 első osztályú csapat versenyzett, melyek közül a fantasztikus ligakezdés után kicsit leolvadó magyaros FK TSC Backa Topolát az újvidéki FK Vojvodina előzte be a 3. helyről. Torontál esetében már visszafogottabb volt a lelkesedés, itt a Vojvodina területi bajnokságot (3. osztály) vezető pancsovai Zeleznicar előzött meg minden szerb és román (mert hogy Torontálból oda is jutott) konkurenciát.

Fiume (Horvátország)

Ahogy azt már említettük, a "Tengerre, magyar!" jelszó mentén beküzdöttük a 64 vármegyés listánkba Fiumét is, amivel egy kifejezetten minőségi NMK-indulót szereztünk a 3. helyen telelő HNK Rijeka személyében.

4. Nézzük meg a grafikonokat!

 
Nos, hát úgy tűnik, hogy szigorúan a számokat nézve az NMK igazából egy háromországos bajnokság lenne sztárvendégekkel, hiszen a román-magyar-szlovák hármas a 64-ból 56 helyet le is stoppol magának. A románok vezető helye Erdély földrajzi adottsága mellett nem annyira meglepő, viszont az azért mindenképpen érdekes, hogy az 50.000 km2-es Szlovákia ennyire megközelített minket - ezt elsősorban az északi hegyvidékek elaprózodott megyestruktúrájának, másrészt pedig a szlovák-magyar határon aratott futballszakmai győzelmeiknek köszönheti.

Különösen örvendetes, hogy a Kárpát-medence mind a 8 országa képviselteti magát a ligánkban, de nézzük meg azért azt is, hogy minőségben mit kapunk:

Nos, úgy tűnik, hogy az elit futball csak a kiváltságosak szórakozása marad: a 64-ból 21 vármegyénkben található legalább egy első osztályú focicsapat - de legalább ezek a vármegyék jól szétszórodtak: Ukrajna kivételével minden érintett országban található egy ilyen. Mindenesetre a foci köszöni szépen, jól van, és a másod- és harmadosztályok vaskos tömegei jól lefedik a Kárpát-medencét, így a 7 negyedosztályú csapatnál lejjebb végül nem kellett mennünk.

5. Ki nyerné a Nagy-magyar Kupát? 

A rajtlista tehát megvan, így már csak egy versenykiírást és egy lebonyolítást kellene elfogadtatnunk - én igazi kupához mérten egy egyszerű kieséses ágrajzot tudnék elképzelni, természetesen egy kis kiemeléssel kiegyensúlyozva, így a 64 csapatos főtáblán a végső győztesnek 6 meccset kell megnyernie az NMK felemeléséhez. A versenysorozat teljes szimulációjától én az olvasók és saját idegeim megkímélése érdekében eltekintenénk, de azért a csapatok transfermarkt értékeit gyorsan átnyálazva csak nézzünk rá arra, hogy kik lennének az NMK legnagyobb esélyei:

 
A bukik tehát, úgy tűnik, hogy a nemzetközi terepen amúgy is bővebb tapasztalattal rendelkező CFR Cluj-t adnák a legalacsonyabb oddsszal, de a lista teteje igencsak kiegyensúlyozottnak látszik, és úgy tűnik, hogy nemzeti csapataink is valós esélyekkel vághatnának neki a sorozatnak. Természetesen sok függene a kiemelésektől és a sorsolásoktól is, ugyanis az említett csapatok mellett a Slovannal, a Rijekával és a Vojvodinával kiegészülő kárpát-medencei Big Six várhatóan ledominálná a saját ágát, viszont az elődöntőben ennyi dudásnak nem jutna hely, a zsúfolásig telt Puskás Arénában rendezett döntőben pedig pláne nem.

Mivel azonban az NMK megrendezésére egyelőre nem adnak különösebben nagy esélyt, így abba a kényelmes helyzetbe kerültünk, hogy a jóslatunkat nem igazán cáfolhatja meg a valóság - maximum a gombfoci és a Football Manager adhat valamiféle választ arra, hogy ki is lenne az NMK 2020-as kiírásának győztese.

És akkor a végére még tartozok egy teljes listával, amelyet alább böngészhettek. (A városok nevét a koncepció kedvéért mindig magyarul adtam meg, néhány esetben valószínűleg egyébként nem ez a név van a köztudatban.)

Óriási disclaimer: könnyen lehet, hogy a lista összeállításában merő figyelmetlenségből vagy tudatlanságból hibát vétettem - ha valaki ilyet jelez, akkor természetesen frisííteni fogom a posztot.

Kőkemény júliuson vagyunk túl, ugyanis az MLSZ döntése következtében emberemlékezet óta ez volt az első nyarunk, amikor a hazai mezőny kezdő sípszójára egészen augusztusig kellett várnunk. Szerencsére most már kézzelfogható távolságban van a kezdés, így időszerűvé vált tavalyi nézőszámbecslésünk leporolása, kiértékelése, valamint az idei jóslataink meghatározása. Ha egymás mellé rakjuk a blog tavalyi becslését és a "valós" (ahogy a korábbi években is, ezúttal sem célunk a lejelentett nézőszámok és a fizikai valóságban megjelent nézők számának nem teljesen kiegyensúlyozott viszonyának nyomozása) számokat, akkor ezt a táblát kapjuk:

Nem akarok álszerénykedni, egészen jól néz ki az, hogy áltudományos módszereinkkel végül mindössze 6 főnyit (0,18%-ot) tévedtünk az átlagnézőszám tekintetében, bár azt azért el kell ismernem, hogy ezúttal is kiválóan kisegítettek minket az ellenkező irányba vétett tévedések. Ha pedig nem csak a jóslás pontosságára, hanem az előző szezonhoz mért különbségre koncentrálunk, akkor azt láthatjuk, hogy egy év alatt közel 400 nézővel, 13%-kkal nőtt az NB1 nézőszáma, ami akár már valós előrelépésnek is érezhető. Az, hogy ez mennyire valós, és még inkább mennyire fenntartható, az már egy másik kérdés - a bejegyzés további részében ezt, illetve a 2019/20-as szezon várható nézőszámait fogjuk boncolgatni a már megszokott csapatonkénti bontásban.

Ferencváros

A bajnokcsapat a nézőtéren is bajnok volt (bár ez egy pillanatig nem volt kérdéses), és a tavalyi 9200-as tippünket elég alaposan megugrotta az elért 10715-tel. A Groupamában került sor a szezon négy legnézettebb meccsére (2-szer az Újpest, 2-szer a Vidi ellen), az első 10-ből pedig összesen 8 esetben volt a Fradi a pályaválasztó. Mivel a nézőszámot felfelé hajszolni látszó folyamatokban (ultrák jelenléte, kimagasló szereplés) negatív változásra nem számíthatunk, és a Fradi idén is rendez 3 szuperrangadót (2 Újpest, 1 Vidi), így én idénre még merek növekedést jósolni a csapatnak, és azzal számolok, hogy idén 11.000 lesz az átlagos nézőszám.  Persze aztán kérdéses, hogy a növekedési potenciál a végtelenségig húzható-e, illetve az is elgondokodtató, hogy egy esetleges csoportkörös szereplés kannibalizálná-e a Paks elleni meccsek nézőszámát, de erről érdemben maximum jövőre tudunk majd beszélni.

Diósgyőr

A tippemnek az a része, miszerint a Miskolcra visszatérő DVTK lesz a 2. legnézettebb csapat, simán bejött, de úgy tűnik, hogy egy picit felülbecsültem a szurkolók lelkesedését, ugyanis 5000 helyett végül csak 4254 nézőt átlagolt a csapat. A dolog azért fura egy kicsit, mert a régi stadionban az évtized első felében még simán 6-7 ezres nézőszámokkal lehetett számolni - úgy tűnik azonban, hogy a kiesés előli menekülés annyira nem vonzó a nézők számára. Persze aztán az a paradox, hogy néha meg mégis az: az Újpest elleni sorsdöntő szezonzáróra óriási szezoncsúcsot hozva 12.203-an látogattak ki. A Diósgyőrrel tehát nehéz kiigazodni, a potenciál ott van a nézőtáborban, viszont a csapat teljesítményét mégiscsak nehéz előrelátni, így maradjunk egy pici növekedést megelőlegező 4500 fős értékben.

Debrecen

A nézettségi tippem értékre elég pontos volt (3400 vs. 3547), de előzetesen nem gondoltam volna, hogy ez a teljesítmény elég lesz a dobogóhoz (haha, a valóságban is dobogós lett a Loki). Debrecen egyébként az elemzésünk állatorvosi lova, és egyben a tökéletes stabilitás szobra: a stadion már kellően régen megvan ahhoz, hogy semmilyen szempontból ne keltsen izgalmat, a csapat teljesítménye egészen állandó, így jól látható, hogy a városban hozzávetőlegesen 3500 embert érdekel annyira a foci, hogy személyesen is tiszteletét tegye a Nagyerdőben. Ez az embertömeg egyébként a helyi lakosság 1,7%-a, ami egy picit gyengébb, mint más magyar nagyvárosoké, de az igazi problémát inkább azt jelenti, hogy a stadion kapacitásának mindössze a 17%-át teszi ki.

Haladás

Nem örülhetnek nagyon az MLSZ-nél a Haladás kiesésének (és megszűnésének), ugyanis a liga 4. legnépszerűbb csapatától búcsúztunk, ahol egyébként szintén beütött a stadionmásnaposság: az első, új stadionban játszott félszezonban még 5000 feletti volt az átlaglétszám, idén viszont 3457-re kúszott le. Az NB2-re tippet nem merünk leadni, így ez a bekezdés itt véget is ért.

Vidi / Fehérvár

Az elátkozott Sóstói Stadion végül a 2018/2019-es idényben megadta magát, így végül még az őszi szezonban sor kerülhetett a Vidi - Újpest nyitómérkőzésre, ám mivel számomra teljesen érthetetlen módon a meccsre novemberben (!), szerdán (!!) került sor, így egy szolid 11.000 fős háromnegyed házzal debütált az új stadion. Mi egy kicsit korábbra terveztük a stadionavatót, így 3620 fővel számoltunk, de a valós 3178 igazából pont hitelesnek tűnik, és jól mutatja az időben és szervezésileg eltolt avató hatásait. 

A Videoton egyébként legutóbbi otthon töltött szezonjában (2014/2015, sokat kellett lapoznom érte) átlagosan 3300 nézőt fogadott, és a nyitómeccset leszámítva idén is szinte pontosan ennyien (3328-an) voltak kiváncsiak a csapatra, így nem igényel nagy bátorságot a 3300-as tipp leadása. Aztán ember tervez, baktérium végez?

Újpest

Tavaly rendkívül ügyesen éreztük meg a zártkapus és a Fradi elleni meccsek által keltett zajt, és húztuk le az Újpestre adott tippünket 2850-re, amivel csak 36 nézőt tévedtünk. Idén nem igazán látunk érdemi módosító tényezőt, ebben a szezonban is csak egy derbi lesz Újpesten, így a legpontosabbak talán akkor maradunk, ha fenntartjuk a 2850-at. A címerügy persze továbbra is izzik, és elképzelhető, hogy a szezonban lesz olyan feloldása, ami nézőszámnövekedéssel járhat, de erre nem szeretnénk érdemben alapozni.

MTK 

Zsákot illene húznom a fejemre, mert nem hittem a saját modellünknek: a forradalmi FELJUTÓ-NÉZŐSZÁM modellünk ugyanis 2270 főt tippelt volna idénre, én viszont hitetlenkedve inkább 2000-re húztam le az értéket, pedig valójában még feljebb kellett volna tekernem, ugyanis tavaly 2473-an látogattak átlagosan a Hidegkutiba. Persze azt is tudom, hogy a valóság és az adatok közötti kapcsolat hiányosságairól különösen az MTK esetében lehet hallani, amit majd egyszer érdemes lenne jobban megkutatni, de mivel a kék-fehérek egyelőre a másodosztályban fognak kalandozni, ezt egyelőre elnapoljuk. 

Mezőkövesd

A Debrecen mellett labdarúgásunk másik nagy konstansa a Mezőkövesd (valamiért furcsa érzés leírni ezt a mondatot), és mivel sem a csapatban, sem a környezetben nem történtek érdemi változások, ezért kitartunk a hároméves mozgóátlagnál, ami ezúttal 2280-at ad. 

Kisvárda

A szabolcsiak esetében hallgattam a modellünkre, és alapvetően jól is tettem, ugyanis a valós érdeklődés-növekedés még a modell által jósolt 2065 főt és meghaladta, és végül átlagosan 2262-an látogattak a várdai ékszerdobozba. Tekintettel arra, hogy a stadion végül 3300 fős kapacitással rendelkezik, és ezt az értéket 3-szor is sikerült megugraniuk (köztük az utolsó fordulóban is), én a stadionmásnaposságot ennél a csapatnál nem tudok értelmezni, így a tavalyi eredmények megismétlésére számítok, így újra a 2262-t dobom bele a kalapba.

Budapest Honvéd

A Honvéd nézőügyi megroppanását a viszonylag sok ismeretlen tényező ellenére egészen pontosan sikerült belőni, bár a várt 2150 helyett végül csak 1911-en látogattak el Hondvéd-meccsre átlagosan tavaly. A Honvéd iránti érdeklődés zuhanása egyébként teljesen függetlennek tűnik a helyszíntől - sőt, a Hidegkutiban játszott meccsek nézőszáma magasabb, mint a tavalyi szezon első három meccséé, amelyekre még a Bozsikban került sor. Az adatok alapján úgy tűnik, hogy a Honvéd nézőszáma viszonylag könnyen becsülhető: rossz időben kb. 1500-an jönnek ki, jó időben meg kb. 2000-en. Ez a megközelítés 1850-et adna tippnek, de figyelembe véve a tulajdonosváltás következtében esetlegesen a stadion felé fordulók hatását, ezt most hajlandó vagyok 1950-re tornázni. 

PAFC

Annyira sikeres volt a magyar labdarúgás tavalyi éve, hogy még Felcsúton is sikerült egy majdnem 10%-os nézőszám-robbanást észlelni, és az előzetesen tippelt 1200-hoz képest 1313-an látogattak ki az ékszerdobozba. Mivel a felcsúti nézőszám sokkal inkább a kirendelt osztályok és a vendégszurkolók utazási kedvének függvénye, ezért tekintettel arra, hogy idén két Felcsúthoz közeli csapat jutott fel az élvonalba, én tovább emelem a tétet, és 1350 nézővel számolok. 

Paks

Megmondom őszintén, amikor először ránéztem a 987-es számra (itt elég nagyot tévedtünk, mivel optimistán 1461-et adtunk meg), hirtelen arra gondoltam, hogy ez az NB1 valaha volt legkisebb nézőszáma (nem számítva persze a hazai pályán soha nem játszó Egert), de aztán rövid kattintgatás után kiderült, hogy nagyon nincs igazam: a 2014-15-ös évben például 3 csapat (Honvéd, Pápa, MTK) is 1000 fő alatt zárt. Mindenesetre sok boldogságra nincs okuk a paksiaknak, de én a nézőcsalogató Böde érkezésével és a stadionfelújítás lezárásával egyelőre nem a negatív tendenciát követném, hanem az utóbbi 5 év mozgóátlagával számolnék, így 1256 főt tippelünk.

És akkor most jöjjenek az újoncok! A feljutás várható hatását historikus alapon próbáljuk meg meghatározni, azaz megnéztük a 2012 óta feljutó csapatok NB2-es (feljutás előtti) és NB1-es (feljutás utáni) nézőszámait, megnéztük a növekedés arányát, majd az összes arányt átlagoltuk. Jelenleg átlagosan 65%-os növekedéssel ad a modell, így nincs is más dolgunk, minthogy alkalmazzuk ezt a két feljutó csapatra:

Zalaegerszeg

Zalaegerszeg az ezredforduló magyar fodballjának meghatározó fellegvára volt, 18 zsinórban lehúzott elsőosztályú szezon és 1 bajnoki cím után azonban kemény évek következtek, ugyanis a 2012-es kiesés után 7 szűk esztendőt töltöttek a másodvonalban. Ez a viszonylag konstans adatsor a könnyű számítások elvégzésére csábít: a ZTE az élvonalban a népszerűbb vidéki csapatok közé tartozott, utolsó 5 NB1-es szezonjában 3781 nézőt hozott - ezzel szemben a 7 NB2-es év átlaga 1462 volt. Időközben ugye Zalaegerszegre is megérkezett az új stadion, de úgy tűnik, hogy népszerűséget igazából végül az eredmények hoztak, az NB2-es bajnoki címet hozó tavalyi szezonban már 1838-an látogattak ki átlagosan. A 65%-os feljutási bónusz alapján 3032 főt kapunk, ami egy kicsit elmarad az egykori zalaegerszegi átlagtól, de első körben inkább óvatos duhajok leszünk, és megbízunk a modellben. 

Kaposvár

A Kaposvár közelmúltja hasonló a Zalegerszeghez: viszonylag hosszú, bár kevésbé stabil NB1-es tagság után 2013-ban hirtelen érkezett a kiesés, azonban a somogyiak nagyobb lendülettel kezdtek bele a mélyrepülésbe, így 2015-ben már a megyei 1. osztályban találták magukat. Amilyen gyorsan történt a bukás, úgy jött a szárnyalás: 2016-ban NB3-ba, 2018-ban NB2-be, 2019-ben pedig már az élvonalba jutott a Kaposvár. A Kaposvár utolsó NB1-es szezonjában a ZTE-nél egy nagyságrenddel lejjebbi népszerűséget élvezett, átlagosan 2418 nézővel - az alsóbb ligákban pedig gyakorlatilag szinttől függetlenül 500-1000 néző között mozgott a csapat. A tavalyi NB2-es szezon 929-es értékét felszorozva 1532-t kapunk, ami ismét kicsit haloványnak tűnik, így egy kicsit megtoldva 1800 főt tippelek a Rákóczinak. 

Összegzés

Osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy a 2019/20-as szezonban 3256 néző fog átlagosan kilátogatni az NB1-es meccsekre.

Ez azt jelenti, hogy a 2014/2015-ös szezon óta elindult növekedési hullám az én matekom szerint idén stagnálásába csap (2018/19-ben 3300 volt az átlagnézőszám, tehát idénre egy apró visszesést jósolunk), ami megerősíteni látszik azt az elméletet, hogy a stadionépítés sok midnenre jó, de nézőszám-növelésre nem igazán. Ha jól számolok, akkor az NB1 12 csapata közül 8 vadiúj (igaz, ebből egy nem a sajátjában) lép pályára, 4 pedig nemrég felújított stadionban lép pályára, így ha a nézőszám-növekedést és a stadionépítést korreláltatni szeretnénk, akkor most van itt az ideje annak, hogy rátapossanak a gázra a csapatok. Én mindenesetre pár alkalommal csalni fogok, és befolyásolni fogom a becslésemet néhány meccsremenéssel, de kiváncsian várom, hogy az idei 6 fős eltérésünket tovább fogjuk-e tudni javítani.

 Az adatokért ezúton is óriási köszi a csodálatos munkát végző magyarfutball.hu-nak.

Majdnem pontosan két évvel ezelőtt jelent meg blogunk első írása, amelyben azt kutattuk, hogy a 2017-es vizes vb-n elért eredményünk vajon mennyire tekinthető sikeresnek. A bejegyzés apropója az esemény utáni (részben) kritikus sajtóvisszhang volt, amit az igazságérzetem akkor nem érzett teljesen reálisnak, és egy kis történelmi összehasonlítás alapján akkor arra jutottunk, hogy a budapesti volt a magyar úszósport egyik legsikeresebb szereplése.

Ehhez képest Kvangdzsu után sokkal inkább pozitívabbnak tűnik a vb megítélése, ami persze nem meglepő, hiszen, ha ránézünk a medencés úszószámok éremtáblájára, akkor egészen szürreális módon a 3. helyen találjuk magunkat a 4 arannyal. Innentől kezdve persze inkább filozófiaivá válik a kérdés az érmek pontos értékéről, és valóban nehéz meghatározni, hogy tényleg mindent visz-e az arany vagy éppenséggel az összességében több érmet hozó teljesítmény a fontosabb?

Szerencsére olyan szempontból könnyű dolgunk van, hogy ez a blog két évvel ezelőtt már meghatározta a teljesítményértékelésre vonatkozó objektív szempontjait, amiben arra jutottunk, hogy a kiegyensúlyozottság igencsak fontos dolog, hiszen az úszósport dinamikus jellegéből adódóan néha csak századmásodpercek választják el a dobogós helyezéseket, így elég igazságtalan lenne csak az aranynak örülni. A módszer részletes leírása 2017-es posztban elolvasható, én most csak a legfontosabb tudnivalókat emelném ki:

1. Az összehasonlítás csak a medencés úszásra vonatkozik.
2. Egy adott vb sikerességét úgy határozzuk meg, hogy a magyar úszók által nyert érmek számát elosztottuk az összes elérhető érem számával.
3. Az egyes vb-kre vonatkozó arányszámok összehasonlításával viszonylag objektív képet tudunk adni azok sikerességéről.

A jobb memóriájú olvasók most már gyanakodhatnak, hogy a mostani 4 (arany)érem nem éppen a vb-teljesítmények krémjébe fog tartozni - a pontos képet pedig itt láthatjuk: 

Jól látható, hogy a 2019-es szereplés jelentős visszalépésnek tűnik az előző két vb kiemelkedő teljesítményéhez képest, de azért érdemes azt is hangsúlyozni, hogy ez az érték egyáltalán nem katasztrofális, a 18 eddigi vb középmezőnyébe, holtversenyben a 10. helyre fér be.

Meg hát ha gonoszak vagyunk, és önkényesen tényleg csak az aranyérmekre nézünk rá, akkor máris fordul a kocka, és minden idők 3. legjobbjának tekinthetjük Kvangdzsut. 

A biztonság kedvéért még azt is megnéztem, hogy a viszonylagos éremhiány nem köszönhető-e esetleg annak, hogy sportolóink idén éppen lemaradtak a bronzéremről, így készítettem egy összehasonlítást az érmek csillogásán túlmutató döntős szerepléseinken, ahol igazán durva különbség nem látszik. 

Egyébként gyakorlatilag az a helyzet, hogy szigorúan a döntőket nézve gyakorlatilag teljesen megegyezik Budapest és Kvangdzsu, 2017-ben 21 alkalommal jutott magyar sportoló döntőben, 2019-ben pedig 20-szor. A leosztás viszont igencsak máshogy sikerült, hazai pályán sok érem jutott, kevés arannyal, idén idegenben pedig kizárólag arany, de köret nélkül. Hogy kinek melyik jelent többet, azt én nem vagyok hivatott eldönteni, bár személyes véleményem szerint én az összesített éremszámban hiszek, amely mutatóban Kvangdzsu valóban nem mutatott sokat. Sebaj, a lehetőség adott a javításra, és reméljük az időeltérést is megszoktuk, ugyanis a közeljövőben Ázsiában (vb 2021-ben Fukokában, olimpia 2020-ban Tokióban) folytathatjuk az éremgyártást!

Tavaly nyáron időt, erőforrást és karaktereket nem sajnálva készítettünk egy átfogó elemzést az NB1 nézőszám tendenciáiról, amelynek részeként tettünk egy szakértői becslést a 2017/2018-as bajnoki szezon várható nézőszámaira. Természetesen már akkor is tudtuk, hogy a magyar foci csodálatos őskáoszában felelősen becsülni nem igazán lehet, de azért valamennyire bíztunk abban, hogy az előre nem látható ingadozások a matematika törvényei szerint kiegyenlítik egymást. A becsült számaink és a valóság összevetése végül így ki:

Ahogy látható, a teljes nézőszám kérdésében végül meglehetősen pontosra sikeredett a tippünk, hiszen mindössze 1,6%-nyi (49 nézőnyi) eltérés realizálódott a várt és a tény adatok között. (Kár amúgy az utolsó forduló izgalmaiért, mert 32 kör után mindössze 2 nézőnyi volt az eltérés a két érték között.) Olyan nagyon-nagyon azonban nem érdemes a saját vállunkat veregetni, ugyanis a meglepően pontos összérték ellenére az egyes csapatokra vonatkozó számokban gyakran nevetségesen mellélőttünk.

A mai posztunkban áttekintjük az egyes csapatok tavalyi teljesítményt, majd a jövőbe tekintve elkészítjük a 2018/2019-es (holnap kezdődő!) szezonra vonatkozó becsléseinket. Az egyes csapatokra fordított terjedelem nem lett egyenszilárdságú, ami nem örömteli, de hiába, bizonyos esetekben nincs mesélnivalónk, fölöslegesen pedig nem szaporítanánk a karaktereket. Nézzük tehát a csapatokat a 2017/2018-as szezon nézőszám szerinti sorrendjében.

Ferencváros

Arra való tekintettel, hogy egyértelműen a Fradinál lehetett a legkönnyebben trendvonalat húzni, statisztikusi lelkünk tavaly nem hagyott más esélyt, minthogy lineárisan folytassuk a nézőszám lassú erodálását. Ez a becslésünk eleinte nem is tűnt rossznak, a Fradi első négy meccsén 5500 körüli átlagot hozott, de arra nem gondoltunk, hogy ez a fejlemény a klubvezetést is riasztani fogja, és beengedi a szkenner-vergődésben 3 és fél éve vesződő ultrákat. A nagy visszatérésre a DVSC elleni 2017. november 4-ei meccsen kerül sor 19.125 nézővel, ami a mi modellezésünkben gyakorlatilag egy újabb stadionnyitó ként is értelmezhető. Természetesen ez a tömeg más stadionnyitásokhoz hasonlóan nem volt fenntartható, de a szezon második felében – talán a bajnoki esélyek hatására is – jóval magasabban állt be a Fradi nézőszám átlaga, így a végül elért 9.066 fő bőven megugrotta a várakozásainkat.

Idén nem fogunk kételkedni a Fradiban, hiszem a bajnoki cím legfőbb várományosaként a tét biztosan vonzani a szurkolókat. Növekedésre viszont nem merünk számítani, hiszen (pszeudo) stadionavatóra idén nem nagyon kerülhet sor (viszont két Fradi-UTE rangadóra igen), szóval 9.200 főben állapodunk meg.

Debreceni VSC

A Debrecen nézőszámai beállni látszottak a 3000 – 4000 közötti szintre, így egy sima mozgóátlaggal lőttük be a 3.400-as tippünket, amely gyakorlatilag tökéletesnek bizonyult. A csapat viszonylag erősebben sikerült bajnoki éve nem volt különösebb hatással a nézőszámokra (a szezon második felében nem látható emelkedés), így amennyiben semmilyen rendkívüli esemény nem történik, úgy a legbölcsebb döntés az lehet, ha kitartunk a már bevált tippünknél.

Újpest FC

Első ránézésre óriási sikersztori az Újpesté, hiszen előzetesen csak az NB1 6. legnézettebb csapataként számítottunk rájuk, de végül ahogy a valóságban, úgy ebben a kategóriában is bronzérmet értek el. Azonban ha az Újpest szezonjára gondolunk, úgy eszünkbe juthatnak az év eleji címerbotrányok és a kapcsolódó rengeteg MLSZ-büntetés, ami mindjárt árnyalni fogja az Újpest eredményeit.

Az Újpest ugyanis 16 hazai meccséből 5-öt zárt kapuk mögött rendezett, amely nézőszám-matematika szempontjából azért trükkös, mert nem nullaként kezeljük, hanem gyakorlatilag nem veszünk tudomást róla. Ez alapvetően nem is feltétlenül befolyásolná az átlagokat (csak az össznézőszámot), de ha figyelembe vesszük azt, hogy a lilák 5 inkább érdektelen meccs számait engedték el (pl. egy Balmaz és egy PAFC meccset), de cserébe a 11 nézőkkel ellátott meccsük között két Fradi elleni klasszikus is szerepelt, úgy mindjárt más a helyzet.

Ha korrigálunk egy kicsit, és a zártkapus meccseket feltöltjük az átlagos nem-Fradi meccsek nézőszámával, úgy máris 3100-ra csökken a 3426-os érték. Tanulságként felírhatjuk azt, hogy az újpesti nézőszám becslésénél érdemes figyelembe vennünk a Fradi elleni hazai meccsek számát, hiszen nagyon nem mindegy, hogy egy vagy két alkalommal triplázódik meg az átlagos nézőszám. A következő szezonban csak egy hazai derbire kerül sor, így azzal számolunk, hogy 16 átlagos nem-Fradi nézőszámot (2435) fog egy Fradi-nézőszám (9.500) felhúzni, így a lilák 2.850 nézőre számíthatnak jövőre.

Diósgyőri VTK

Új stadion alert! A 2017/2018-as stadionátadásokban érintett csapatoknál külön modelleztük a stadion várható megnyitásának hatását, a Diósgyőrnél 2 teltházas (14000 nézős) meccsre számítottunk a szezon végén. Ez a jóslatunk nem volt tökéletes, mivel végül 3 meccset játszhatott az új otthonában a klub, és a Mező elleni nyitómeccsen is csak 12750 néző volt (persze, lehet, hogy a kapacitásra vonatkozó előzetes adatok nem voltak pontosak), hogy aztán a stadion-másnaposság legdurvább újkori visszaesését produkálva egyből 4036 néző legyen kíváncsi a Paks elleni folytatásra.

Nyilvánvalóan nem tett jót a nézőszámoknak, hogy a csapat a kiesés ellen küzdött, de végül pont ez a tény, illetve az ehhez kapcsolódó ingyenes belépő tette lehetővé, hogy a végén több, mint 10000-en lássák a csapat csodás bennmaradását. Az új stadion tehát átlagosan 8900 nézőt hozott a várt 14000 ellen, de az igazi bajt nem is ez okozta, hanem a szezon gerincét adó albérlet.

A miskolci szurkolók kifejezetten jól tolerálták a debreceni albérletük első évét, így nem volt okom azt feltételezni, hogy a stadionnyitás vár50akozásokkal teli szezonjában durva visszaesésre kell számítani, így a 2016/2017-es év 3300 nézőjével számoltunk az albérlet idején. Nos, a varázs elmúlt, a balul sikerülő diósgyőri idényben átlagosan mindössze 2100-an voltak kíváncsiak a csapatra, és valójában ez is egy inflált érték, mivel a standard átlag tartalmazza a kettős rangadóként futó DVTK – Honvéd mérkőzést, amely nagyvonalúan megkapta az ugyanazzal a jeggyel elérhető, egy idősávval korábban lejátszott DVSC-Haladás nézőit. (A szerző kint volt a mérkőzéseken, és mindenkit biztosít, hogy az első meccs látogatóinak töredéke maradt megnézni a második meccset.) Ha a kettős rangadó 6.900-es számát kivesszük a pakliból, akkor a még aggasztóbb 1761-es értéket kapjuk.

Hogyan tovább, Diósgyőr? Nehéz dolgunk van a becsléssel, hiszen ott van az új stadion, viszont azt is láttuk, hogy a miskolciak rekordgyorsasággal vesztették a lelkesedésük, de persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy egy esetlege sikeresebb szezon esetén újra beindulhat a lendület. Figyelembe véve azt, hogy a DVTK simán 5000 körüli szezonokat hozott az eredeti stadionjában, én most optimistán megadom nekik ezt az értéket (és ezzel a 2. legnézettebb csapatként várom őket jövőre.)

Haladás

A Haladás megduplázta a tavalyi szezonját az első újstadionos idényében, amit szinte tökéletesen tudtunk modellezni, hiszen 3135 becsült néző helyett végül 3092 lett a valós érték. Bár a soproni vendégjáték hosszabbnak bizonyult, mint arra számítottunk (4 helyett 9 meccs), ennek negatív hatását kiegyensúlyozta az, hogy cserébe nem volt idő a stadion-másnaposság teljes lefutására. Sőt, a görbe egész furcsa képet ad!

Természetesen a nyitás utáni csökkenés elkerülhetetlen volt (8028 néző után 4912), de a csökkenő tendencia megállt, sőt, a szezon végére majdnem megközelítette a csapat a nyitómeccs számait (5882 az Újpest ellen, 6743 a Mezőkövesd ellen).

Ennek a jelenségnek az okát én nem nagyon találom, így kommentben szívesen várom a Szombathelyen jártas olvasók a segítségét. Mindenesetre attól még, hogy a jelenséget okait nem értem teljesen, a modellben ezzel a folyamattal kell számolnom, így egyelőre az új stadion nézőszám-átlagát (5000 fő!) veszem alapul a következő szezonra is, és bár picit csökkentem, nem tartom lehetetlennek, hogy ezzel a 4500-as tippel azért meg fogok égni.

Budapest Honvéd

Visszaesés történt a bajnoknál, amit előre is jeleztük, hiszen nem minden szezonban láthat teltházas bajnoki döntőt a Bozsik. Egyébként minden nagyjából a várakozásoknak megfelelően történt, a Fradi elleni meccseken kijöttek 4500-an, egyébként pedig a 2000-et hol felülről, hol alulról nyaldosta a nézőszám, amely végül 2510-nél állt meg.

Mi ugye ennél pesszimistábban tippeltünk, és csak 2252 nézőt vártunk, de sok ok idén sincs az optimista tippelésre, hiszen a kispestiek elvesztették nézőcsalogató sztárjaikat, csak egyszer fogadják a Fradit, és várhatóan valamikor az ősz folyamán a Hidegkutiba költöznek. A költözés hatásának irányának egyébként különösen nehéz felmérni, hiszen bár Kispesttől valóban távolabb kerül a csapat, alapvetően jobbá válik a hazai meccsek lokációja. A józan ész végül mégis azt mondja, hogy továbbra is folytatódnak az inkább 2.000 fő alatti hazai meccsek, amit egy-két rangadó mondjuk maximum 2150-re tud majd felhúzni.

Mezőkövesd

Akár szürreálisnak is mondhatnák, hogy a magyar profi labdarúgás 7. legnézettebb csapata a Zsóry FC volt, de a számok nem hazudnak: 2346 fős átlagos nézőszámmal számolhattak a Matyóságban. Ez az érték 250 fővel (egy jó 15%-kal) veri az előző éves számot (és egyben a tippünket), de a részletes adatok alapján semmilyen érdemi tendenciát nem lehet észrevenni. Ennek megfelelően ezt az évet inkább pozitív outliernek tekintem, és a következő szezonra a két NB1-es szezon átlagát, azaz 2225 főt tippelünk. (Ezzel egyébként meg is előzik a Honvédot a modellünkben!)

MOL Vidi FC

A Diósgyőrhöz és a Haladáshoz hasonlóan a Videotonnál is évközi stadionátadással számoltam, ám nem sokkal a tavalyi cikk megjelenése után ki is derült, hogy az idényben biztosan nem készül el a Sóstói Stadion, így a 3500-es tippet dobhattuk is ki a szemétben. Ettől függetlenül érdemes megjegyezni, hogy az albérleti időszakra számolt 2073 fős nézőszám szinte telitalálatnak bizonyult, hiszen végül átlagosan 2101-an voltak kíváncsiak a bajnokcsapat felcsúti kalandjaira.

Szerencsére a dolgom most sem különösen egyszerű, hiszen a stadion átadásának csúszásáról szóló híreket átnyálazva még mindig nem sikerült egyértelmű átadási időpontot találni. A legfrissebb elérhető információ a fehérvári polgármester júniusi tájékoztatója, amely július 30-ra ígérte a stadion elkészülését, de ez sokat nem jelent, hiszen a további engedélyezési-adminisztrációs feladatok miatt biztos, hogy később kerül sor a költözésre. A klub semmi hivatalosat nem közölt a várható átadásról, úgyhogy én egy óriási hasraütéssel most azt fogom feltételezni, hogy másfél hónap elég lehet az engedélyeztetésre, így a szeptember 15-ei Mol Vidi – PAFC rangadóval avatom fel a stadiont. Ezután már nincs is más dolgunk, minthogy elővesszük a tavaly kialakított modellünket, miszerint egy stadionnyitás 32%-kal növeli az utolsó nem-albérleti nézőszámot az első évben, korrigálunk a 4 felcsúti vendégmeccsel, és máris megkapjuk, hogy 3620 főre számíthatunk Fehérváron.

Balmazújváros

A rend kedvéért a kiesett csapatokról is megemlékezünk, de értelemszerűen a további NB2-es sorsukkal nem foglalkozunk. Balmazba 1688 nézőt vártunk, végül 1480-an érkeztek, ez a hibahatár meg pont megfelel az elképzeléseinknek.

Vasas

Tavaly helyesen láttuk előre, hogy a bronzérmes szezon outlier volt a 3078 nézővel, így óvatosan tippeltünk idénre (2500), de azt azért nem gondoltuk volna, hogy az angyalföldiek sikeresen lefelezik magukat, és végül mindössze 1300 főt csábítanak a stadionba. Érdekes, hogy a szezon során nincs egyértelmű lefelé ívelő tendencia, így nem mondhatjuk azt, hogy az egyre rosszabbodó szereplés taszította el a nézőket a stadionból, úgy tűnik, hogy egyszerűen csak az érdeklődés múlt el. Emlékszünk még arra, amikor a csapat szurkolói az új stadion kapacitás-bővítését követelték?

PAFC

A magyar labdarúgás fekete lyukánál a nézőszámok becslése is mindig emberpróbáló feladat, hiszen a hazai meccseken a nézők többségét a vendégszurkolók adják, amit viszonylag nehéz modellezni. Mindenesetre a varázsszorzóval (lásd: MTK bejegyzés egy picivel lejjebb) becsült 1350 fős tippünket nem sikerült megugrani, végül 1199 nézőt láthattunk átlagosan a Panchoban. Semmiféle érvünk nincs ennek módosítása mellett, így erre a szezonra is 1200 fővel fogunk számolni.

Paksi FC

Szomorú, bár nem különösebben meglepő eredmény, hogy a tolnaiak zárják a 2017/18-as mezőnyt, igazából már az előzetes becslésben is csak egy hajszállal ragadták meg a 11. helyet. A paksi nézőhelyzetet jól jellemzi, hogy a stadionépítés a stadion bezárása nélkül is megvalósítható, hiszen a drukkerek kényelmesen elférnek az egyik oldalon, amíg a másik oldali lelátót építik.

Ennek megfelelően túl nagy lendületet a stadionavatótól sem kell elvárnunk, így a standard stadionnyitós modellünk helyett manuálisan szúrunk meg be egy teltházas meccset (4000 fő), és ezt hígítjuk fel az utóbbi 5 év mozgóátlaga alapján számolt tipikus paksi nézőszámmal, így végül 1461 fővel tudunk számolni, ami a PAFC visszaelőzésére mindenképpen elégséges lehet.

(És akkor most az újoncok!) MTK

Tavalyi becslésünk részeként az utóbbi 5 év feljutóinak átlagos nézőszám-növekedése alapján arra jutottunk, hogy átlagosan 66%-os növekedést hoz egy feljutás. A két 2017-es feljutó egészen közel járt ehhez az értékhez, de végül csak 47, illetve 45%-os növekedést tudtak produkálni, ami hasznos input a modellhez, hiszen ezzel a két értékkel korrigálva 62%-ra csökken a szorzónk.

A tavalyi kiesést követően egyébként a szurkolók nem különösebben pártoltak el a csapattól, és végül 1716 helyett 1366 fős nézőszámmal zártak a másodosztályban, amivel ugye két NB1-es csapatot is megelőztek. A 62%-os szorzó a csapat nézőszámát 2200 fölé vinné, ami elég bátor tippnek tűnhet, hiszen ennyien az utóbbi évtizedben soha nem voltak kíváncsiak a csapatra, de ha figyelembe vesszük, hogy az NB1-ben játszott hidegkutis meccsek átlaga egyelőre 2270 fő, úgy már nem tűnik elrugaszkodottnak. Viszont persze azóta kiveszett az újdonság varázsa is, így azért óvatosan lejjebb kerekítek, ami végül egy konzervatív 2000 fős becslést ad.

Kisvárda

A Várda esetében sem rajongom egyébként túl a modellt, mivel van egy olyan gyanúm, hogy a kisváros fociszerető közönsége már az NB2-ben is jelen volt a lelátókon, de a nevesebb ellenfelek és a nagyobb arányban érkező vendégszurkolók hatását elfogadva 1275 helyett 2065 szurkolót várunk majd Kisvárdára.

A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Kisvárdán is stadionavatóra készülünk: a szabolcsiak remek ütemérzékkel az augusztus 11-ei Fradi elleni meccsre toltak a nyitásukat, ezzel is garantálva egy telt házas meccset. Albérlettel szerencsére nem kell kalkulálnunk, mivel költözés helyett pályaválasztói jog cserélgetéssel oldódott meg a probléma, és mivel a stadion elvileg csak 2500 férőhelyes, így nem igazán kell korrigálnunk egy nyitómeccses outlierrel, tehát maradhatunk a 2065 fős becslésnél.

Összegzés

Kőkemény teszt lesz az NB1-es szezon abból a szempontból, hogy a stadionépítési program bizony lassan a finisébe ér, így hamarosan élesben is visszamérhetővé válik az, hogy igaza volt-e az MLSZ-nek abban a kérdésben, hogy az új infrastruktúra mindenképp több nézőt hoz magával. Egész pontosan ott állunk, hogy az NB1 12 csapatából 7 vadiúj stadionnal rendelkezik, a szezon során 3 stadionavatóra számíthatunk, és várhatóan a Honvéd is költözni fog a stadionépítés megkezdése miatt.

Nos, egy gyors átlagot számolva jó és rossz hírekkel is egyaránt tudok szolgálni: becslésünk szerint növekedésre (sőt, egészen értelmezhető mértékű növekedésre) tudunk számítani, de természetesen még ez is bőségesen elmarad attól, amit az MLSZ anno tízéves stratégiájában kitűzött maga elé. A mi számaink szerint átlagosan 3306 néző fog ellátogatni egy NB1-es meccsre, ami egyrészt majdnem 15%-os éves növekedést jelent, másrészt pedig az elmúlt 15 év második legjobb évét hozná. Ahhoz, hogy ez a viszonylag magas tipp megvalósulhasson, elsősorban a most viszonylag magas értékeken álló Fradi, Haladás és DVTK szurkolók kitartására, valamint a MOL Vidi szurkolók új stadion iránti lelkesedésére lesz szükség - rövid távon ennek nem látom akadályát, de hogy középtávon mire számíthatunk, azt szerintem nem sokan látják előre.

Tőlünk tehát egyelőre ennyit, hajrá magyar foci, hajrá NB1! 

Hódmezővásárhely óta a kampány legforróbb témájává vált az összefogás és a visszalépés sürgetése, a témát gyakorlatilag minden lehetséges ideológiai szempontból szétszedték, de a visszalépések átfogó hatáselemzésével igazából sehol nem találkoztam, pedig a vonatkozó választási matematika minden, csak nem egyszerű. Továbbra is hangsúlyozni szeretném, hogy amennyire ez lehetséges, ez a blog politizálás nélkül akar politikával foglalkozni (így az előző Momentumos bejegyzés is csak az objektív számokról szólt bármiféle ideológiai állásfoglalás nélkül), de egy ilyen érzékeny témánál nem lesz könnyű dolgunk.

A magasfokú érzékenységre való tekintettel ezt a bejegyzést nem is Magyarországon, hanem Utópiában indítjuk, ahol a 2 választókörzetben megszerezhető egyéni mandátumról a jelenlegi magyarországi választási rendszer alkalmazásával döntenek.

A politikai kampányok hamar megtanítják az embert arra, hogy a kampányok idején sem a pártok állításaiban, sem ígéreteiben nem érdemes igazán hinni, így ezt a példát követve én is gyorsan kiugrok a tegnap tett ígéretemből, és a visszalépések elemzése helyett egy aktuálisabb ügyet veszek elő (de természetesen a közeljövőben jön a visszalépéses kontent is). A témaváltás oka az, hogy tegnap szembejött velem egy olyan kampányanyag, ami kinyitotta a bicskát a zsebemben:

Első ránézésre teljes képtelenségnek tűnik, hogy az ellenzék (jelentsen bármit is ez a szó) pozícióját egy a parlamenti küszöb eléréséért küzdő párt parlamentbe kerülése segítené úgy igazán, de a korrektség kedvéért adjuk meg a Momentumnak a lehetőséget, és számoljunk utána a kérdésnek! 

(Rövid válasz a címben feltett kérdésre azoknak, akiknek nincs kedvük végigolvasni a bejegyzést: nem igazán számítanak a töredékszavazatok, a visszalépési döntéseknél marginális jelentőségük van). 

Aggodalmakkal telve kezdtem el ennek a posztnak az elkészítését, mivel semmiképpen sem szerettem volna ezt a kis adatelemzős blogot a politikai adok-kapok világába terelni, de sajnos túl nagy a csábítás, hiszen egy-egy választás annyi potenciális elemzésre váró számot hoz magával, aminek nem tudok ellenállni. Cserébe annyit tudok ígérni, hogy a számokba semmilyen ideológiát nem keverek, igyekszem a lehető legobjektívebben foglalkozni a témával!

Miután a 2012-ben hatályba lépő választási rendszer megszüntette a kétfordulós egyéni választókerületi szavazást, és jelenleg a pártoknak egyetlen esélyük van az egyéni mandátum megszerzésére, nem meglepő, hogy a pártok és a szavazók részéről felmerült az együttműködés, a koordináció ötlete. A hódmezővásárhelyi eredmény világosan megmutatta, hogy az országosan 40% körül mozgó kormánypárt igazából probléma nélkül legyőzhető, ha vele szemben egyetlen darab kihívó jelenik meg, de ahhoz, hogy ide jussunk, értelemszerűen visszalépésekre lesz szükség az ellenzéki pártok részéről.  A témáról szóló kismillió cikk és komment gondolatmenetei között aztán szembejött egy olyan álláspont, amit nem igazán tudtam hova tenni - ez kb így hangzik: "az ellenzéki pártoknak nem szabad visszalépniük, mert elvesztik a töredékszavazatokat". Mivel két héttel ezelőtt még viszonylag keveset tudtam a töredékszavazatokról, ezért a magyarázat akár hihetőnek is tűnt volna, de aztán csak utánamentem a kérdésnek, és bizony érdekes eredményekre jutottam.