Hódmezővásárhely óta a kampány legforróbb témájává vált az összefogás és a visszalépés sürgetése, a témát gyakorlatilag minden lehetséges ideológiai szempontból szétszedték, de a visszalépések átfogó hatáselemzésével igazából sehol nem találkoztam, pedig a vonatkozó választási matematika minden, csak nem egyszerű. Továbbra is hangsúlyozni szeretném, hogy amennyire ez lehetséges, ez a blog politizálás nélkül akar politikával foglalkozni (így az előző Momentumos bejegyzés is csak az objektív számokról szólt bármiféle ideológiai állásfoglalás nélkül), de egy ilyen érzékeny témánál nem lesz könnyű dolgunk.

A magasfokú érzékenységre való tekintettel ezt a bejegyzést nem is Magyarországon, hanem Utópiában indítjuk, ahol a 2 választókörzetben megszerezhető egyéni mandátumról a jelenlegi magyarországi választási rendszer alkalmazásával döntenek.

A két választókörzet választóinak preferenciáiról tökéletes pontosságú közvélemény-kutatással rendelkezünk, jelenleg így néz ki a helyzet:

Úgy néz ki tehát, hogy annak ellenére, hogy nincs abszolút többsége az A pártnak, viszonylag kényelmes előnnyel fogja megnyerni mindkét mandátumot. Utópiában mindhárom jelentős politikai párt arra törekszik, hogy politikai céljait megvalósítsa, amelynek elsődleges eszköze a helyi parlamentben megszerzett mandátumszámuk maximalizálása. Ezt a hozzáállást maguk előtt tartva B és C párt megegyezett abban, hogy a két választókörzetben jelöltjeiket kölcsönösen visszaléptetik egymás javára, majd B és C párt vezetői tisztán és világosan kommunikálták a választóik felé, hogy a saját pártjukat úgy tudják támogatni, ha az 1. körzetben mindannyian a B-re, a 2. körzetben pedig a C-re szavaznak. A választók alapvetően bíznak a pártvezetőkben, így minden B-s átszavaz a C-re és minden C-s átszavaz a B-re, aminek köszönhetően az első körzetet a B, a másikat pedig a C nyeri. A visszalépéseknek köszönhetően mindkét párt sikeresen 0-ról 1-re növelte mandátumszámát, így nagyobb eséllyel tudja majd megvalósítani politikai céljait. 

Magyarország (és a világ többi országa) persze nem Utópia, senkinek sincs 100%-os pontosságú közvélemény-kutatása, azok a fránya választók nem biztos, hogy 100%-osan átszavaznak, és persze ott vannak azok a politikai ideológiák, amik nem teszik lehetővé, hogy minden B és C párt együttműködjön. Viszont, a valós világ jóval magasabb bizonytalansági faktora önmagában nem teszi lehetetlenné a választási együttműködést, csak azt várja el a pártoktól, hogy sokat gondolkodjanak arról, hogy hogyan is lehet a leghatékonyabban képviselni a felvállalt politikai célokat.

Egy pártnak akkor van igazán könnyű dolga, ha a politikai céljának megvalósítását nem feltétlenül a saját mandátumszerzési esélyeinek bővítésében látja, ilyenkor ugyanis két egyszerű opciója van: 

• Ha egy párt olyan zárt ideológiát követ, amit a támogatottság növelése érdekében sem tud/akar felbontani, úgy nem gondolkodik visszalépésen, hanem mindenképpen önállóan elindul, még akkor is ha ezzel minden valószínűség szerint nem szerez mandátumot (például: Munkáspárt).
• Ha egy párt saját mandátumszerzésénél fontosabbnak tartja egy bizonyos politikai cél megvalósítását, úgy dönthet arról is, hogy egyoldalúan visszalép egy olyan jelölt számára, amely szintén ezt a politikai célt képviseli. Erre példa az Együtt VI-VII. kerületi jelöltjének egyoldalú visszalépése az esélyesebb baloldali jelölt javára.

A legtöbb párt azonban valahol a két példa között lavíroz, és teljesen érthető módon a rendelkezésére álló eszközök felhasználásával elsősorban a saját politikai pozícióit próbálja erősíteni. Az utópiai példa alapján egy párt politikai pozíciója drasztikusan növelhető visszalépési döntésekkel, de ennek sikerességéhez a politikai környezet pontos felmérésére és egy vagy több kompromisszumkész további pártra van szüksége. Kezdjük tehát a politikai környezet pontos felmérését, és nézzük meg, hogy pontosan mit veszít (és mit nyerhet) egy politikai párt, ha x darab körzetben a visszalépés mellett dönt. Először nézzük meg, hogy mit veszít: 

1. A mandátumszerzés lehetőségét. Bizonyos szempontból ez a legegyértelműbb, mégis talán erről a szempontról feledkezünk meg a leggyakrabban,  hiszen általában akkor beszélünk visszalépésről, ha a jelölt alacsony támogatottsággal rendelkezik. Pedig ugye mint ahogy azt Utópia, vagy épp a Budapest 1. körzet mutatja, igazából adott esetben a 2. helyről is lehet értelme a visszalépésnek, de ehhez nyilván megfelelő kompenzáció szükséges.

2. Egymillió forintot. A választási törvény alapján minden egyéni választókerületi képviselőjelölt 1.000.000 forintot kap a központi költségvetésből a választási kampánya finanszírozására. Mivel visszalépés után az adott jelöltért már nem különösebben logikus kampányolni, így ez a levonás elvileg annyira nem fájdalmas. Más kérdés, hogy az egymiilliós bónuszt nem kell feltétlenül személyesen a jelölt népszerűsítésére költeni, tehát akár a pártlista népszerűsítésére is fordítható a pénzt, így tehát a pártbüdzsé szempontjából lehet értéke egy amúgy mandátumszerzésre esélytelen jelöltnek is.

3. A pártlista központi kampánypénzének számítási alapjából. Az országos listát indító pártok részére biztosított központi támogatás mértékét az elindított jelöltek számától függően, sávos módon határozza meg a törvény a következő módon:

A sávos felosztás a sávhatároknál egészen kegyetlen: a minden körzetben induló pártok esetében egyetlen jelölt visszaléptetése majdnem 150 millió forinttal csökkenti a kampányalapot, ami kétségtelenül komoly összeg. Az érintett pártok esetében valóban érdekes kérdés az, hogy néhány jelölt formális visszaléptetése (és az azért cserébe kapott mandátumok lehetősége miatt) megéri-e lemondani ennyi pénzről, vagy inkább alternatív módszereket választank a visszaléptetésre: ilyen lehet az egyszerű nem kampányolás, vagy akár az egészen szürreális "a másik jelöltre szavazzatok, rám ne is figyeljetek" kampány a jelölt részéről. Az biztos, hogy ezek a módszerek elég veszélyesek, hiszen ha a jelölt ottmarad a szavazólapon, akkor bizonyosan történni fognak balesetek. Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy a 150 milliós sarcot átlépve a további 25 jelölt visszaléptetése "ingyenes", ami viszont már egész nagy mozgásteret ad az együttműködésre.

Picivel jobb a helyzet a nem minden körzetben induló pártoknál, az MSZP-P-nek 4, a DK-nak 13, a Momentumnak 19, az Együttnek pedig 22 (egyet már elvesztettek) ingyenesen visszaléptethető jelöltje van,  és csak ezeket a határokat elérve jön egy 150 milliós ugrás. (A törvény átfutását követően egyébként én arra jutottam, hogy nem létezik logikus érv a sávos felosztás mellett, és semmilyen arányossági szempontnak nem felel meg az, hogy egy 105 jelöltes és egy 106 jelöltes párt között ekkora finanszírozási különbség jelenik meg.)

4. Az országos lista elindításához szükséges képviselőszámból. Az NVB frissen kiadott állásfoglalása alapján amennyiben a párt képviselő-jelöltjeinek létszáma 27 alá csökken, úgy a pártlistát törölni szükséges. Ez a frissen elfogadott megkötés igazából elsősorban az egyéni körzetek önkéntes, egyoldalú feladását lehetetleníti el, bár erősen kétlem, hogy bármely párt valaha is intenzíven gondolkodott volna ezen a megoldáson. Az aktív politikai pártok közül egyedül az Együtt az, akinek kellhet gondolnia erre a vonalra, de a jelenlegi támogatottságukat látva majdnem teljesen mindegy, hogy a parlamenti küszöb alatt maradás vagy a lista törlése miatt nem kerülnek be listán a parlamentbe. (Persze, tudom, pénzügyileg egy 1,5%-os listás eredmény sokkal értékesebb, mint egy 0%.)

5. A töredékszavazatokat. Korábbi bejegyzésünkben már részletesen leírtuk, hogy a töredékszavazatok túlmisztifikáltak, egy kisebb volumenű (mondjuk 10-20 jelölt) visszalépési hullám esetében a töredékek kiesése a párt erejétől függően maximum 0-2 mandátum elvesztését eredményezheti. Fontos kiemelni azt is, hogy a töredékszavazatok NEM számítanak bele a parlamenti küszöb elérésébe, tehát az egyéni eredmények szigorúan nézve a listás eredményt nem befolyásolják, csak majd a pontos mandátumelosztást finomítják. Na de, biztos az, hogy nem befolyásolják a listás eredményt?

6. A listás szavazók egy részét. A visszalépési elemzések alfája, omegája és jollyjokerje az az állítás, hogy a "magyar választó nem szereti megosztani a szavazatait listán és egyéniben". Ezzel a mondattal leginkább az a bajom, hogy bár abszolúte logikusnak tűnik, de a jelenlegi választásra vonatkozóan sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom a rendelkezésünkre álló adatok alapján. Persze, ez nem jelenti az, hogy ne tehetnénk erre legalább egy próbát!

A fő problémát persze az jelenti, hogy a múltra csak limitáltan tudunk visszatekinteni, hiszen csak a 2014-es választás zajlott az ideihez hasonló egyfordulós rendszerben, a kétfordulós szavazási rendszer pedig kifejezetten ösztönözte a választót, hogy az első fordulóban semmiképpen ne ossza meg a szavazást, így a 2014 előtti eredményekből sok következtetést nem vonhatunk le. (2010-ben egyébként Török Gábor számításai alapján a rendszer logikájának megfelelően szinte nulla átszavazás volt). Nézzünk akkor rá 2014-re:

Úgy tűnik, hogy sok minden nem változott 2010-hez képest, a pártok listás és egyéni szavazatszámai szinte teljesen megegyeznek. Észre lehet azért venni, hogy az LMP taktikusan gondolkodó szavazói (ez kb. 10%) csak átszavazott a Fidesszel szemben esélyesebb baloldali pártokra, és a Jobbikban is volt egy marginális tábor, akik feltételezhetően a Fideszt erősítették a baloldali jelölttel szemben. 2014 óta viszont eltelt 4 év, a választók pedig felismerték, hogy amennyiben a Fidesz legyőzését tartják első számú preferenciáinak, úgy egyéni jelöltek esetében képesek áthelyezni a szavazataikat az esélyes jelöltre. A 2014-es és 2018-as országgyűlési választás közötti 3 jelentős időközi választás eredményei ezt a feltevést alapvetően, de mivel listás szavazásra nem került sor, így csak 2014-hez tudunk hasonlítani, ami kicsit "almát a körtével" szagú, de hát ennyiből tudunk dolgozni. (Most nyugodtan ide lehet képzelni egy 2 órás hatásszünetet, ugyanis időközben kiderült, hogy választókerületi szinten nem érhető el listás adat, így mikroszintről indulva, a választókörzeti egyedi adatokat kellett összegeznem.) Íme:

Az eredményeket átnézve eszembe jutnak következtetések, de sajnos túl kicsi a minta ahhoz, hogy általánosíthassunk belőle. A két időközi választás gyenge részvétén alapuló szavazatszámok összehasonlítási alapján azzal próbáltam javítani, hogy az adott körzet 2014-es részvételét alapul véve felszoroztam a 2015-ös szavazatarányokat - ezt egy külön sorban jelenítettem meg. 

A nyers számok alapján a két Veszprém megyei választásba nehezen látható bele, hogy a két nagy kihívó platform (baloldal vs. Jobbik) egymáshoz rohantak volna, viszont az LMP szavazói úgy látszik, hogy sokkal inkább képesek voltak felismerni a választási rendszer sajátosságait, és jelentősebb számban ugrottak át a valós kihívókhoz (az LMP-s szavazatszámok az időköziken még korrigálva sem közelítik meg a 2014-es eredményeket). Az időközben fogalommá váló Hódmezővásárhely példája azonban azt is felvillantotta, hogy amennyiben teljesen egyértelmű az átszavazási alternatíva, úgy a korábbi lista szimpátiától függetlenül nagyon szívesen szavaznak a Fidesz legnagyobb kihívójára - de ugye megint almát körtével hasonlítunk, hiszen itt egy független, teljes körűen támogatott jelöltről beszélünk.

A múltbeli adatok tehát sokat nem segítenek, a jelenben pedig maximum közvélemény-kutatásokra támaszkodhatunk, amelyekből inkább csak arról kapunk iránymutatást, hogy valóban létezik átszavazási hajlandóság az ellenzéki pártok, de arról nem szól a fáma, hogy ilyenkor a választó teljes mértékben elhagyja pártját, vagy képes különválasztani a párt és listás voksát. A szavazatmegosztás elkerülésének vágya mindenesetre egész biztosan különlegesen fontos lehet azoknál a pártoknál, akik veszélyben érzik a parlamenti küszöb megugrását, hiszen nekik minden egyes szavazat számíthat. A helyzet igazán faramuci, hiszen ezek a pártok (MSZP-P, Együtt, Momentum és talán picit az LMP) ott indítják a legtöbb szavazót vonzó egyéni jelöltjeiket, ahol listán is a legerősebbek, így egy-egy kiemelt jelölt visszaléptetésével kiemelt bázisaikon kell felvállalniuk a szavazatmegosztás elmaradásának kockázatát.

Bárhogy is lesz, az biztos, hogy ez a választás a választói tudatosság próbája lesz, hiszen lassacskán már nem csak az ellenzéki sajtó, a taktikai szavazást koordináló oldalak, de újabban már fű alatt az ellenzéki vezetők is a legesélyesebb egyéni jelölt támogatására hívják fel saját választóikat - jól tudva azt, hogy ez a jelölt nem minden körzetben az övék.

7. Politikai hitelességet. Nos, hát ezt a kérdést számosítani nem tudjuk, és ezen a blogon azt hiszem, nem is szívesen tenném, de én a jelenlegi politikai helyzetben talán ezt tartom a legkevésbé fontos veszteségnek. Természetesen a kérdéssel foglalkoznia kell az egyes pártoknak, és fel kell mérniük a választóik potenciáls reakcióját egy-egy együttműködési megállapodásra, de a kampány jelenlegi alakulását elnézve ideológiai és hitelességi akadályát már nehezen tudnánk elképzelni bármilyen koordinációnak. 

Az egészen terjedelmes veszteséglista felsorolása után rátérhetünk végre a potenicális előnyök rövid, de velős listájára, tehát egy ellenzéki párt egy kölcsönös visszalépéssel a következőket nyerheti:

1. A mandátumszerzés lehetőségének növelését. A kölcsönös visszalépési döntés eredményeként egy párt szignifikánsan növeli egyéni mandátumszerzési lehetőségeit, hiszen az együttműködő fél szavazóinak bizonyos (lehetőség szerint minél nagyobb része) át fog szavazni a párt egyéni jelöltjére - ennek az esélynek a maximalizálása tehát a visszalépési döntés fő mozgatórugója.

2. Töredékszavazatokat. Attól függően, hogy egy koordinált visszalépés során milyen arányban lépnek ki az egyes pártok jelöltjei, értelemszerűen érdemben megváltozik a töredékszavazatok leosztása. A párt jelöltjei a visszalépésben érintett körzetekben értelemszerűen 0 töredéket szereznek, de ezzel párhuzamosan azokban a körzetekben, ahol ők a kedvezményezettek, megszerezhetik a korábban a másik párt jelöltjéhez kerülő töredékszavazatokat. (Persze, ha a visszalépéssel sikerül megszerezni a mandátumot, akkor még jelentősebb lehet a töredékszavazat-visszaesés, de mivel a töredékek jóval kevesebbet érnek, mint egy potenciális mandátum, így emiatt végképp nem érdemes aggódni).

3. Politikai hitelességet. A választási együttműködést támogató közvélemény arányáról, jelentőségéről nem készült hiteles felmérés, de az egyértelműnek tűnik, hogy jelentős számban vannak olyan választók, akik a választási koordinációt tartják az egyes számú prioritásuknak a 2018-es választáson. Ezeknek a választóknak a visszalépésről hozott döntés extra motiváció lehet a pártlistával kapcsolatos döntésnél.

Összességében tehát azt láthatjuk, hogy egy kölcsönös visszalépési döntés sok különféle lemondással jár a pártok számára, de a rendelkezésre álló adatok alapján nem mondható ki, hogy ezek egyértelműen ellehetetlenítik a koordinációs kezdeményezéseket, viszont az is tény, hogy számos bizonytalansági faktor van a témában, a bizalom pedig igencsak ritka jószág a magyar politikai életben. Ha azonban ezeket a bizonytalanságokat a pártok a rendelkezésükre álló nem publikus adatok alapján elkezdik csökkenteni, illetve elfogadják azt, hogy a saját politikai céljaik megvalósítását saját mandátumszámok növelésével tudják leginkább megvalósítani, úgy a jelenlegi választási térkép teljes mértékben nyitott az együttműködésre.

A következő bejegyzésekben meg is keresünk az együttműködési térkép legegyértelműbb pontjait, illetve hamarosan arra is ránézünk, hogy a Jobbik mire alapozva hárítja el (egyelőre) a koordinációs szándékokat.