A téli olimpia előtti bejegyzésünkben feltett aggodalmas kérdésünkre, miszerint előfordulhat-e az, hogy mi vagyunk a legbénábbak a téli olimpiákon, szerencsére Pjongcsang előtt is nemleges választ adhattunk. De az igazsághoz az is hozzá tartozott, hogy az 1980 óta tartó éremcsendünk nem segített sokat ebben a témában, és olimpiáról olimpiára csúsztunk vissza a különféle hatékonysági ranglistákon, éppen ezért óriási örömmel fogadhattunk a rövid pályás gyorskorcsolya váltónk elképesztő sikerét, ami alapjaiban rengette meg az előző bejegyzésünkben számolt statisztikákat.

Ennek megfelelően szuperlelkesen számoltuk újra az olimpia előtti ranglistákat (ezzel is megspórolva a 2022-es munkát), annak eredményeit pedig szeretnénk megosztani a kedves olvasókkal.

Így, két héttel a phjongcsangi téli olimpia megnyitása előtt lassacskán hazánkban is egyre több szó esik a közelgő játékokról, pedig mint ahogy azt tudjuk, a téli olimpiák jellemzően nem Magyarországról szólnak. Hegyekkel és havas éghajlattal kevéssé rendelkező országunk a téli olimpiák éremtáblázatán enyhén szólva sem emelkedik ki különösebben: Phjongcsang előtt a 38. helyet foglaljuk el 2 ezüstérmünkkel és 4 bronzérmünkkel, az arany pedig teljesen hiányzik a kollekciónkból. Sikertelenségünket nem foghatjuk arra, hogy nem próbálkoztunk: egészen meglepő módon Magyarország egyike annak a 12 országnak, amely 1924 óta valamennyi (22 darab) téli olimpián képviseltette magát.

Ebből az elit társaságból természetesen mi vagyunk a legsikertelenebbek, így felmerülhet bennünk a kérdés: létezik, hogy mi vagyunk a legbénábbak a téli olimpiákon?

Nemrég túrázás közben volt szerencsém érinteni a zempléni hegyekben megbúvó Kishuta és Nagyhuta településeket, és miközben a szakadó esőben végigtempóztam rajtuk, azon gondolkodtam el, hogy Kishuta sokkal nagyobbnak tűnt, mint Nagyhuta. Később aztán a Wikipédián ellenőrizve be is bizonyosodott az elképzelésem, Kishuta 352, míg Nagyhuta 88 lakossal bír, azaz a nevekkel ellentétes a két település relációja. Innen már csak egy lépés volt továbbgondolni azt, hogy vajon országos szinten mennyire igazak a településnevekben szereplő melléknevek.

A külföldön játszó magyar játékosok mostanában gyakori mérőszámai a magyar labdarúgásnak. Ha sok külföldön játszó játékosunk van jó a focink, ha kevesebb, akkor nem annyira. Sokat emlegetik azt is, hogy egyre több a topligás játékos, egyre jobb a magyar foci, illetve, hogy a sikeres EB még nagyobb lendületet adott nekünk. De vajon tényleg így van? Növekedett a légiósok száma? Ha igen, akkor jó bajnokságokba igazoltak fiaink? Ennek próbálunk utána járni egy rövid történelmi áttekintés után.

Ma közel 30 válogatott kerettagú játékosunk játszik külföldi bajnokságokban. Nekik köszönhetően megismerhettük a katari, kínai vagy éppen az amerikai labdarúgó bajnokságot is. De nem mindig volt ez így. Vajon régen is ennyien játszottak külföldön? Erre próbálunk meg választ találni, a történelmi áttekintőből kiderül, hogy kontinensünk mely részei ismeretlenek még számunkra, illetve kinek is köszönhetjük az első felfedezést.

Módszertanunkat tekintve azokra a magyar játékosokra szűkítettük a kört, akik valaha válogatott kerettagok voltak. (Ez a módszer felvállaltan kihagyja azokat a félprofi játékosokat, akik inkább külföldre költöztek, mintsem klubot váltották, de talán ez nem is olyan nagy baj.) Emellett mivel jóindulatúak vagyunk, és egyébként is a bajnokságok felfedezéséről van szó, egy csapat miatt az egész országot felfedezettnek tekintjük. Emiatt fordulhat elő, hogy valaki esetleg kimaradhat a felsorolásból, hiszen előtte abban az országban már játszott valaki. A vizuális ábrázolásban segítségünkre lesz a mostanában oly divatos kaparós térképünk.

A kezdetek

A legutolsó kérdésre találjuk meg elsőként a választ, amelyért egészen 1919-ig kell visszanyúlnunk, addig a Payer Imréig, aki az első külföldre szerződött magyar labdarúgó volt. A 21-szeres magyar válogatottat a bécsi WAC csapata igazolta le a Ferencvárosból. Rögtön ebben az évben a második légiósunk is megszületett Schaffer Alfréd személyében, aki az MTK-ból került a Basel csapatához. Neki egyébként még több bajnokság felfedezését is köszönhetjük, de ne rohanjunk annyira előre. Az első évben tehát az alábbiak szerint nézett ki a légiós világtérképünk.

1920-1940

Erős kijelentés lenne azt mondani, hogy az 1919-es lendület elindított valamit válogatott játékosainkban, de az tény, hogy a következő 20 évben több ország is csatlakozott, a már korábban is említett Schaffer Alfréd hathatós segítségével, aki a Nürnberg, Wacker München és a Sparta Praha csapatát is megjárta. Mellette Bukovi Márton is külföldre igazolt, nevezetesen az Alba Rómához, valamint Guttman Bélának és Sas Ferencnek köszönhetően Észak és Dél-Amerikába is eljutottunk.

1941-1960

A második világháború után sem indult meg a nagy kivándorlás Magyarországról. A kevesebb légióst természetesen az is indokolja, hogy a politikai helyzet nem könnyítette meg a külföldre igazolás lehetőségét. Tóth Mátyás, Kovács Miklós és Sárvári Ferenc ekkor igazolt a Club Atletic Oradea csapatához, amely bár akkor még szintén a Magyar Bajnoksághoz tartoztak, de ennek ellenére jóindulattal nekik adjuk Románia felfedezését.  Sas Ferenc Argentinán belül váltott klubot, a Boca Juniorsból a Maccabi Buenos Airesbe igazolt. Kubala László pályafutása is ezekben az években indult be, először a Slovan Bratislava, majd a Pro Patria, végül pedig a Barcelona játékosa lett. 1957-ben Kocsis Sándor hódította meg Zürichet, míg 1958-ban Puskás Ferenc a Budapest Honvéd csapatából igazolt a Real Madridba. Nézzük is meg gyorsan, hányadán állunk a térképünkkel.

1961-1980

A következő 20 év a Benelux államok meghódításával telt, amely egyetlen játékosnak köszönhető lényegében, Varga Zoltánnak, aki 1970-től 1978-ig a Standard Liége, Hertha Berlin, Aberdeen, Ajax, Borussia Dortmund és az Augsburg csapatában is megfordult. Rajta kívül Kubala László távozott a Toronto Falcons csapatához, míg Kü Lajos a belgiumi frontot erősítve az FC Brugesbe igazolt. Ennek köszönhetően Európa egyre színesebb lett.

1981-2000

Ez az az időszak, amelyet az olvasók nagy része már talán saját emlékeiből tud ellenőrizni, viszont itt a pokol is elszabadul kivándorlás terén, győzzük majd felsorolni a jobbnál jobb játékosokat, akik külföldre igazoltak. Itt kezdjük el a teljesség igényei nélkül, inkább az új országokra szorítkozva felsorolni a labdarúgókat. Rengetegen igazoltak a belga és a holland bajnokságba, valamint bőven akadt képviselőnk Izraelben is, ami nem mellékesen egy újabb ország. Az ezredforduló közeledtével megindult a nagyobb mértékű kivándorlás Németországba is. Lipcsei Péternek és Fehér Miklósnak köszönhetően meghódítottuk Portugáliát, Kiprich József és Kozma István közreműködésével pedig Ciprust. Détári Lajos rengeteg országban fordult meg és bizonyította a magyar labdarúgás jó hírét, többek között 1988-ban görög pályafutását is megkezdte az Olympiacos csapatában. Horvátország is csatlakozott a listához – nem is teljesen értem eddig miért nem fedeztük fel (azon túlmutatóan, hogy sokáig nem létezett az ország) – méghozzá Sztipánovics Barnabás jóvoltából, aki erős 1-szeres válogatott volt, jelenleg a Siklós FC edzője. A délszláv vonal (ilyen névvel persze nem meglepő) egyébként nagyon jól ment neki, hiszen Sztipánovics jutott el először Szlovéniába is. A nagy hajrá előtt nem is állunk rosszul – legalábbis Európában - , keleten azért még van hova fejlődni.

2001-től napjainking

A 2000-es évek elején már könnyen azt gondolhattuk, hogy az igazán lényeges célpontokat (különösen Európában) már meghódították a magyarok, azonban fiaink megmutatták, hogy bőven van még lehetőség a futballtérképen. Igaz, ami igaz a Balkán, illetve kelet felé eddig még nem nagyon nyitottunk. Aztán jött Ferenczi Pista, aki 2002-ben játszott Bulgáriában a Levszki Szófia együttesében. Kenesei Krisztián 2003-ban hatalmas early adopterként vette az irányt kelet felé, mikor a friss bajnok Zalaegerszegtől a Beijing Guoan csapatába igazolt, ahol 36 meccsen 12 gólig jutott. Majd Bodnár László nyitotta ki Ukrajna kapuit, amikor a Debrecenből a Dinamo Kijevbe távozott. Következzen Kovács Péter, aki gyakorlatilag egyedül vette be fél északot, a kétezres évek elején még Finnországban, utána pedig egy rövid belga kitérőt kivéve végig Norvégiában focizott. Az ő tökéletes kiegészítője Rabóczki Balázs kapus, akinek 2 válogatott meccs jutott, viszont játszott a Norrköpingben és az FC Köbenhavnban is. Egy válogatott játékos Oroszországba való igazolásáig 2009-ig kellett várni, Huszti Szabolcs ekkor csatlakozott ugyanis a Zenit csapatához, ahol 3 év alatt 58 meccsen lépett pályára. Lengyel barátainkhoz először Lovrencsics Gergő merészkedett ki, aki a Lech Poznan színeiben nyújtott teljesítményéért érdemelte ki a válogatottságot, mostanra pedig - talán kicsit elhamarkodottan - hazajött levezetni a Ferencváros színeiben.

Az utóbbi évek olyan területekre vezettek el minket, amelyekről álmodni sem mertünk. Dzsudzsák Balázs az Al-Vahda, míg Kleinheisler László az FC Astana csapatába igazolt. Németh Krisztiánról sem feledkezzünk meg, aki két amerikai csapat között tett egy rövid kitérőt Katarba, az Al-Gharafa csapatánál. Feczesin Róbert tovább erősítette az ázsiai frontot a Csonnam Dragons csapatával, ahol eddig 18 meccsen 7 gólig jutott. A vége felé közeledve jöjjön Vadócz Krisztián, aki a Budapest Honvédból indulva az utóbbi pár évben behúzta Ausztráliát(Perth Glory), Indiát(Mumbai City) és Hong Kongot(Kitchee SC) is. Végül de nem utolsó sorban van nekünk még három vándor madarunk, akik bár Vadócz nyomába nem érhetnek, mégis olyan területeket nyitottak meg, amelyek mások számára nehezen elérhetőek. A honosított brazilunk Leandro szerencsére úgy érezte, hogy egy évre haza kell térnie Dél-Amerikába a Paranaense csapatához, míg Sándor Györgynek saját hazája nem jelentett elég kihívást, így idegen kultúrák után nézett Szaud-Arábiában, az Al-Ittihad csapatában próbálta ki magát, ahol 10 meccsig jutott 2013-ban. Gyepes Gábor maradt a végére, aki levezetésként még a Soroksár előtt kipróbálta a maláj levegőt, és lenyomott 14 meccset a Sarawak FC-nél.

A térképre nézve az látszik, hogy a Balkánon és a balti államokban még mindig van lehetőség akár Európában is, de ha bárki nagyot akarna álmodni, akkor Amerika, Afrika és Ázsia tele van meghódításra váró országokkal. Mindenesetre az elmondható, hogy sokat köszönhetünk fiainknak, ha a világ megismeréséről van szó, hiszen az évek során felhalmozott 42 országgal túltesznek a Ryanairen és a Wizzairen is együttesen, akikkel 35 országba repülhetünk Budapestről.(42>35)

A végeredmény pedig így néz ki:

A "rövid" történelmi áttekintőnk után következő bejegyzésünkben belevágunk a konkrét elemzésbe, amiből kiderül, hogy az elmúlt 10 évből, melyik volt a legsikeresebb légiós év, a külföldön játszó focisták és a csapatok minőségét tekintve.

Előző bejegyzésünkben már viszonylag hosszú kirándulást tettünk a magyar futball nézőszámainak kalandos világában, aminek eredményeként sikerült egy viszonylag határozott becslést tenni arra, hogy mi az NB1-es csapatok reális nézőszáma. Az egész kutatásunk alapvető kérdése azonban az volt, hogy a jelenlegi mezőnyt lehetne-e úgy módosítani, hogy a liga átlagos nézőszámát - ceteris paribus - növeljük. Első körben nézzük meg azt, hogy rejtőzik-e olyan csapat az NB2-ben, ami szigorúan nézőszám alapján jobban megérdemli az élvonalt, mint a jelenlegi társaság.

7. Hogy kombináljuk az NB1 és az NB2 mezőnyét, ha sok nézőt akarunk?

Mivel az albérletbe költözések és stadionnyitás hatásoktól szeretnénk eltekinteni, így inkább az előző bejegyzésben kiszámított standard nézőszámokkal vinnénk tovább a fejtegetéseinket, amik ugye így néznek ki:

(Valamilyen szinten ironikus, hogy a 2017/18-as becslés és a standard nézőszámok átlaga között mindössze 4 főnyi különbség van – úgy tűnik, hogy az évközi stadionnyitók kirobbanó hatásai pont egyensúlyozzák az albérleti élet viszontagságait. A két számsor között ugye csak a három, stadionépítésben érintett csapat nézőszámában van eltérés: a DVTK esetében a két becslés megegyezik, a Videotonnál a szezon vége felé eső nyitás miatt nagyobb csúcsra számítunk, a Haladásnál viszont már a 2017/18-as szezon végén is számítunk az elkerülhetetlen stagnálásra.)

Az NB2-es csapatok esetében értelemszerűen nem tudunk friss NB1-es nézőszámokkal dolgozni, de szerencsére még az előző bejegyzésben kiszámoltuk, hogy az utóbbi 5 szezon átlaga alapján az élvonalba jutás 66%-kal növeli a nézőszámot, így ezt a számot tudjuk alkalmazni az NB2-es csapatoknál. Vesszük tehát az NB2 tavalyi nézőszámait, és felszorozzuk őket a kalkulált arányszámmal. A két NB1-es kieső (MTK és Gyirmót) értelemszerűen megkapja a tavalyi NB1-es számait, az NB3-asoknál viszont nem alkalmazunk külön korrekciót, mivel az ilyen mélyről jövő csapatoknál idő kell a konszolidálásához. Az eredményekre nézve rögtön láthatjuk, hogy rövid távon három helyen is tudunk javítani:

Az NB2-es nézőszám alapján tehát a Győr, a Nyíregyháza és a Kisvárda is megérdemelné az NB1-es részvételt. Az első két csapat esetében ez nem is különösen meglepő, hiszen nagyvárosok jelentős tradíciójú klubjairól beszélünk, de a Várda SE azért elég nagy meglepetés, pláne úgy, hogy egészen a 10. helyig csúszott fel a listánkon. A helyzet azonban elég egyszerű, úgy tűnik, hogy Kisvárdán kifejezetten szeretik a focit, hiszen a 16000-es kisvárosban átlagban 1300 néző látogatta a másodosztályú bajnokikat, így az első két osztályt vizsgálva egyértelműen a nyírségiek tűnnek a leginkább fociőrült kisvárosnak az országban.

(Őket közelről követnék a mezőkövesdiek, akik még szintén pont beférnek az NB1-ünkbe.) Sajnos az NB1 versenyszabályzata egy évben csak két kiesést és két feljutást engedélyez (bár láttunk már karón varjút), így ez az átmenet alapesetben csak 2 év alatt lenne megvalósítható, de ha valahogy sikerülne keresztülvennünk a diagramon jelölt cserét, akkor rögtön 12%-os növekedéssel támogatnánk az NB1-et, ugyanis az átlagos nézőszám ezzel a térképpel 3019-re nőne.

(A térképen szürkével, elhalványítva jelöljük a jelenlegi NB1-ből kiszoruló csapatokat.) 

8. Hol nincs foci Magyarországon?

Az optimalizálásunk első körben csak az NB1 és NB2 mezőnyére korlátozódott, viszont vannak olyan sejtéseink, hogy az alacsonyabb ligákat is felhasználva még inkább közönségbarát klubokat is elhelyezhetnénk az NB1-ben.

A fejezetcímben feltett kérdésre a kevésbé lelkes focirajongók könnyen azt válaszolhatják, hogy „sehol”, de mi most egy picit komolyabb választ szerettünk volna adni a kérdésre, így a Wikipédiát felcsapva gyorsan meg is találtuk a tíz legnagyobb magyar várost, ahol jelenleg nincs profi labdarúgás (azaz NB1/NB2-es csapat):

A listából kiemelkedik Pécs és Kecskemét, amelyek egy nagyságrenddel nagyobb települések, mind az őket követő nyolc, bár azért a követők is legrosszabb esetben is megyei jogú városok. Megpróbáltam megtalálni az egyes városokat jelenleg a legmagasabb szinten képviselő egyesületeket, aminek az eredménye azt mutatja, hogy a népességszám azért közelít a foci színvonalához: 6 város esetében jelenleg is üzemel NB3-as klub, a Kecskemét és a Nagykanizsa pedig egyaránt élharcosok a megyei bajnokságukban. A fő kivételeket a két csődbe ment labdarúgású város, Eger és Tatabánya adja, ahol egyelőre lassan halad az újjáépítés.

9. Hogy nézne ki az optimális nézettségű NB1 mezőnye?

Most már csak annyi dolgunk van hátra, hogy megnézzük, hogy lehetne-e tovább finomítani az NB1-es mezőnyön további, jelenleg nem profi klubok beengedésével. Első körös feltételezésünk azért az, hogy várhatóan csak az ország jelentősebb települései kerülhetnének be ilyen alapon az ideális NB1-ünkbe, így a jelenleg érdemi csapattal nem rendelkező városok közül csak a már említett top10-et nézzük meg részletesebben.

Az első problémát az jelenti, hogy a csapatok nézőszámát viszonylag nehezen tudjuk megbecsülni, hiszen az NB3-as vagy megyei meccseken poroszkáló nézőkből felelőtlenség lenne NB1-es adatokra következtetni.  A listánkban ugyan szerepel jó pár olyan csapat, akik korábban meghatározó szereplői voltak az NB1-nek, így náluk még találhatunk is viszonylag friss nézettségi adatokat, de a többieknél ez a nyom is elillan, ennek megfelelően egy másik módszert is fel kell vezetnünk. Feltételezésünk arra alapoz, hogy egy focicsapat várható nézőközönsége erősen függ az adott település népességétől, így ha ismerjük a népességet, akkor viszonylag biztosan tudunk tippelni a várható nézőszámra.  Ehhez a tipphez ugye egy olyan arányszámra lesz majd szükségünk, ami megmutatja, hogy a város lakosságának kb. hány %-a látogat el a meccsre. Szerencsére az NB1 és az NB2 adattábláiban mindkét információ rendelkezésre áll, így nincs is más dolgunk, mint hogy elosszuk a lakossági adatokat a korábban kiszámolt standard (tehát NB2 esetében már NB1-re korrigált) nézőszámokkal:

A 12+20 csapatunkat klaszterekbe rendeztük a település jellege alapján, hiszen azt feltételezzük, hogy egy jóval több programmal kecsegtető nagyvárost arányaiban kevésbé érdekel egy focimeccs, mint egy kistelepülést, ahol aznap a meccs a főprogram. Az egyes csoportokra vonatkozóan először átlagot vettünk, majd a pontosabb eredmény érdekében kivettük a szélsőséges értékeket (pl. Gyirmót lakossága önmagában 1251 fő, így átlagosan a lakosság 116,5%-a jár meccsre – más kérdés, hogy Gyirmót a 129.000 lakosú Győr városrésze).

A tisztított átlag már jóval pontosabb képet ad, és azt is bizonyítja, hogy a klaszterezés egész jól működött, az egyes csoportokon belül (persze a tisztítást követően) nem is olyan számottevő a szórás. Az eredményeken ezután már csak egy picit simítottunk a következő logika mentén:

• A budapesti klubok kerülethez rendelése amúgy is közepesen hiteles (például az MTK esetében), ráadásul a nagy klubok országos lefedettsége miatt  is bajos kerületi népességekre hivatkozni. Mivel a top10-es város foci nélkül listánkban amúgy sem szerepelnek a budapesti kerületek (pedig bőségesen beférnének), így ezt a kategóriát most elhagyjuk.
• A kistelepülések esetében a Gyirmót és a PAFC extrém értékeit eldobtuk, de tiszteletben tartjuk azt, hogy ilyen kluboknál bármi megeshet, így az egy elemes sokaság átlagához képest (ez a Csákvár 9,82%-os átlaga) az értéket megnöveljük 15%-ra.
• A kisvárosok nagyon alacsony szórással dolgoznak, szinte törvényszerűen kimondható, hogy a lakosság 10%-a látogat ki a meccsekre.
• A szép hipotézisünket (miszerint a lakosságszám növekedésével egyre csökken a meccsre járási százalék) csúnyán megtörik a 25-50.000 közötti középvárosok, akik ahelyett, hogy a kisvárosok magas értékéhez közelítenének, az egész lista legrosszabb eredményét hozzák. Ilyen könnyen azonban nehezen tudom elengedni az elméletünket, így hivatkozva arra, hogy a mezőny ezen része csak NB2-es (részben frissen feljutott) csapatokból áll, így arra tippelnék, hogy itt most alulmérjük a tendenciákat, így felkerekítjük 3,5%-ra a várt értéket.
• A nagyvárosok és régióközpontok az outlierek tisztításával viszonylag stabil értéket hoznak, így könnyen el tudom fogadni az ide érkező 2,5%-os értéket.

Most, hogy ez a szép arányszám-lista elkészült, egy gyors osztással meg is tudnánk adni a várható nézőszámot, de én beleviszek még egy korrekciót, ugyanis semmiképpen nem szeretném azt, hogy csak a népességszámok döntsenek mindenről. Elképzelhető ugyanis, hogy egy kisebb város sokkal erősebb futballtradícióval rendelkezik, míg mondjuk Egerben az utóbbi években sokkal erősebben van jelen a vízilabda. Ennek megfelelően a vizsgált 10 várost teljesen szubjektív módon 3 kategóriába soroltam, és a három beágyazottsági szinthez a 0,8-0,6-0,4 szorzót rendeltem. Ez kicsit gonosz, hiszen így minden város legalább 20%-kal elmarad a saját lakosság alapú várható értékétől, de én azt gondolom, hogy ez az eljárás pontosabban tükrözi a profi futball nélkül töltött évek nézőritkító hatásait.

Az így kalkulált standard nézőszámokat már be is illeszthetnénk a korábban már felbecsült NB1-NB2 állományunkba, de én a biztonság kedvéért szeretném egy kicsit közelebb hozni a különböző becslési eljárásokat, így amennyiben az lehetséges, az NB2 és az NB3 mezőnyénél elvégezzük a nézőszám ÉS a lakosságszám alapú becslést, majd a két módszer átlagát fogadjuk el standardnak.

• Az NB1-et kihagytuk ebből a kavarásból, mivel ennél a 12 csapatnál a korábbi nézőszámok alapján szinte tökéletes minőségű becslések állnak rendelkezésünkre.
• Az NB2 esetében egyszerű dolgunk volt, a korábban kiszámolt településtípus módosító arányszámok alapján végeztünk egy szorzást, majd itt is végeztünk egy apró korrekciót a futballtradíciók alapján. Itt egyszerűbb dolgunk van, mindenki 1-esről kezdett, a háromból két feljutónak adtunk egyelőre 0,8-at, míg a két, saját városához egyre kevésbé kötődő klub (az Óbudán játszó Vác és a Gyulán játszó Szeged 2011) pedig csak 0,6-ot. A budapesti csapatoknál a korrekciós arányszám értelmezhetetlensége okán nem végeztük további lépéseket.
• A jelenleg foci nélküli városok esetében különvettük azt a 4 települést, ahol a 2010-es években létezett NB1-es foci, és az egyes NB1-es bajnoki szezonok átlaga alapján adtunk egy becslést a standard nézőszámokra.

• Amelyik csapatnál a standard vagy a lakosságszám alapú érték hiányzik, ott értelemszerűen átlagot nem tudunk számolni, itt az egy darab meglévő értéket tudtuk továbbvinni.

Na, és akkor lássuk a medvét! (A könnyebb kezelhetőség érdekében a táblánk csak a 1000-es nézőszámot megütő csapatokat tartalmazza.)

Az elemzés eredménye igazán óriási meglepetést nem hozott, az NB1-es mezőnyünk érdemi része megmaradt, viszont a négy jelenlegi kisvárosi csapat helyét nagyobb játékosok vették át: érkezett az NB2-es Győr és Nyíregyháza, az NB3-as Pécs, valamint a megyei 1-es Kecskemét. Örömteli, hogy az NB1-be kerülés kritériuma bőven 2000 néző fölé csúszott, sőt az NB1-ből pont kimaradó Mezőkövesd is 2100 körüli értékkel zárt.

Ha ránézünk a térképünkre, akkor máris optimálisabb földrajzi elrendezkedést láthatunk, a 4 csapatos Budapest mellett minden más megyét csak egy klub képvisel, és kifejezetten kellemes a kelet-nyugat leosztás is, szemben az észak-déllel, ahol Pécs szinte egyedül árválkodik (bár a lelkesebb térképforgatók akár Kecskemétet is déli városnak tekinthetik).

A végén pedig válaszoljuk a nagy kérdésre: sikerült-e értelmezhetően megnövelnünk az NB1 nézőszámunkat? Új, virtuális ligánkban a nézőszám-átlag 3080 fő, ami egész szemrevalónak tűnik, hiszen egyrészt áttöri a 3000-es üvegplafont, másrészt 14,4%-os növekedést jelent a 2016/17-es átlaghoz képest, úgy, hogy a foci színvonalával nem is kezdtünk semmit, csak a megfelelőbb városokba juttattuk el a futballt. 

Úgy érzem, hogy közepesen értékes azt a következetést kijelenteni, hogy a foci nézőszámainak jót tesz, ha nem az isten háta mögött játsszák, és a jelenleg elérhető adatok is azt támasztják alá, hogy a liga nézettségén segítene az, ha a szegényes futballkultúrájú kisvárosok visszaadnák helyüket a jelentős nézőközönséggel és tradícióval rendelkező nagyvárosi kluboknak.

Az elemzésben felvázolt folyamatok megvalósulása egyébként nem áll olyan távol a valóságtól, a Nyíregyháza gyakorlatilag minden évben veszélyes az NB2-ben, a Győr pedig újoncként is küzdhet a feljutásért. A Pécs az NB3-ban szintén újoncként egyből a feljutásért mehet, viszont a Kecskemét küzdelme nem áll különösen fényesen, a megyei 2-be száműzött és újjáalapult csapat még mindig a megyei 1-ből tekintget az élvonal felé. Amíg tehát a Kecskemét nem zárkózik fel, addig egy „kiscsapatnak” biztosan lesz helye az első osztályban – más kérdés, hogy a többi feltörekvő klub feljutása (és a nagy nézettségű jelenlegi klubok bennmaradása) sem vehető biztosnak, hiszen a pályán tényleg bármi megtörténhet.

Az elemzés összeállításában óriási segítséget nyújtott a magyarfutball.hu tökéletes adatbázisa, amely az NB-s bajnokságok nézőszámával kapcsolatosan mindig – lehetőség szerint - pontos számokat tudott szállítani. Persze, hogy a kapott számok önmagukban mennyire lehetnek pontosak, azt nekünk nem állt szándékunkban vizsgálni – sajnos megtették már mások helyettünk, közepesen lehangoló eredményekkel.

Következő elemzésünk nem megy messze a futballpályáktól, de a magyar közeg helyett sokkal kellemes nemzetközi vizekre evezünk! 

Pedig az alapkérdés olyan egyszerűnek tűnt: "Hol kellene NB1-es csapatoknak működnie, ha a lehető legnagyobb nézőszámot szeretnénk elérni?". Ám ahogy egyre inkább elmélyültem a témában, úgy éreztem, hogy a magyar foci szövevényes világa rengeteg kitérőre késztet, így végül egy viszonylag terebélyes út eredményeként jutottam el az ideális bajnokság rajtlistájához. Végül az olvashatóság érdekében ketté is szedtem a bejegyzést, így az első részben az alapproblémát mutatom be, majd olyan mellékes, de egészen izgalmas kérdésekre válaszolok, mint hogy:

Hány új nézőt hoz egy új stadion? Hány új nézőt hoz a feljutás? Mi lesz a 2017/18-as NB1-es szezon átlagos nézőszáma?

A hamarosan érkező második részbe pedig helyrerakjuk az országot, és az első részben megalapozott tudás alapján kialakítjuk a jelenleg elérhető legnézőbarátabb NB1-es mezőnyt! Vágjunk is bele!

1. A nézőszám-ügy

A magyar foci szerteágazó problémafájának egyik leggyakrabban elővett eleme a nézőszám, hiszen ezek a számok nyilvánosak, viszonylag objektívan áttekinthetőek, és mindenki számára könnyen értelmezhetőek. Az MLSZ legújabb kori futballreform stratégiájában is szépen végigkövethető a betervezett fejlődés, amely mind a válogatott, mind a klubfoci terén a 10000-hez közelítő nézőszámokat vár el. Míg a válogatottnál (különös tekintettel az EB-csodára) úgy tűnik, hogy a Groupama megtöltése még barátságos meccseken sem okoz nehézséget, és a portugálok elleni meccsre 8 óra alatt kapkodják az összes jegyet, addig az NB1 továbbra is kesereghet a maga 3000 körüli nézőszámával.

A 2016/17-es idényben egész pontosan 2692 néző látogatott ki egy átlagos NB1-es meccsre, ami egészen apró elmaradást jelent az előző idényhez képest, amikor 2705 volt az átlagos létszám. Ez az eredmény jól illeszkedik az utóbbi két évtized vigasztalan trendjébe, hiszen 2001 óta a 2500-4500 tartományban, annak is inkább az alsóbb régióiban mozognak a nézőszámok. Ez a viszonylag konstans adatsor egyelőre annyit árul számunkra, hogy az utóbbi évtizedek változásai, eredményei nem tudtak érdemi hatást kifejteni a meccsre járási kedvre. Mivel fociszakértők nem vagyunk, így a szakmai lépésekkel nem tudunk érdemben foglalkozni, ehelyett inkább egy jóval egyszerűbb fejlesztési ötletet dobunk be a közösbe: a demográfiát.

2. Mennyire ideális az NB1 területi és lakossági leosztása?

Elemzésünk alapfeltevése ugyanis az, hogy az NB1 jelenlegi csapatleosztása népesség-ügyileg nem ideális, így jelentős nézettségtartalékot tudnánk kihúzni a rendszerből, ha egy kicsit jobban allokálunk. Első körben azt nézzük meg, hogy tudnánk-e rövidtávon javítanunk a nézőszámot azzal, ha az NB2 és az NB1 mezőnyét nézőszám-növelési célzattal konszolidáljuk. Persze, nincs egyszerű dolgunk, hiszen az NB1-es tagság kérdése (jellemzően) a pályán dől el, de ha nézettséget akarunk növelni, akkor muszáj cselekednünk!

Első lépésben nézzük meg tehát, hogy pontosan hogy is néz ki az NB1 jelenlegi mezőnye demográfiailag:

A helyzetet kicsit megbonyolítja Budapest, hiszen amíg a vidéki csapatoknál viszonylag egyértelműen meghatározható az érintett település lakossága, addig a budapesti csapatoknál ez korántsem olyan egyértelmű. Szerencsére a jelenlegi négy első osztályú fővárosi csapat mindegyike viszonylag pontosan kerülethez sorolható, így legalább egy picit pontosabb becslést tudunk adni ahelyett, hogy Budapest 1,6 milliós lakosságát dobnánk be a táblába. A „besorolás” kategóriát teljes mértékben önkényesen mi hoztuk létre, részben a Wikipedia Magyarország településeinek lakossága oldalán használt katerogizálás, részben saját egyéni érzéseink alapján. A térképre vetítve pedig egész pontosan így néz ki az NB1 mezőnye.

A térképre és a besorolásokra ránézve viszonylag könnyen megállapítható, hogy a jelenlegi allokáció nem feltétlenül ideális:

• Az ország 19+1 megyéjéből mindössze 5+1 van képviseltetve az első osztályban.
• A 8 nagyvárosi csapat mellett 4 kistelepülés csapata található a ligában, akik jóval kisebb lakossági merítésből tudnak szurkolókat becsábítani. Különösen kellemetlen, hogy ebből a 4-ből 3 csapat egy másik NB1-es nagyváros közvetlen közelében működik, így a földrajzi lefedettséget sem növelik érdemben (Videoton – Felcsút, Diósgyőr – Mezőkövesd, Debrecen – Balmazújváros). A Paks legalább egy focival nagyon gyengén ellátott régióban működik, de mivel a település nem egy régiós központ, nem valószínű, hogy a Dél-Dunántúl lakói tömegesen zarándokolnak az atomvárosba NB1-es meccset nézni.
• Nyilván az is kérdéses, hogy valóban ideális-e, hogy 4 fővárosi csapat van a ligában, de figyelembe véve az ország hagyományos vízfejűségét, és azt, hogy a Közép-Magyarországi régióban kb. 3 millió ember ér, a 33%-os budapesti részarány nem tűnik különösebben túlzónak.

3. Hány szurkolóra számíthat egy NB1-es csapat?

Népesség-allokáció szempontjából tehát a lista alsó négy elemével kapcsolatosan vannak fenntartásaink, de mivel ez az elemzés nem akar arra korlátozódni, hogy Magyarország x legnagyobb települését kívánná az NB1-be tolni, ezért figyelembe veszünk egy sokkal kiszámíthatatlanabb szempontot, azaz a valós nézőszámokat. Az elérhető nézőszámokból kiindulva megpróbáljuk leképezni minden csapat reális, standard nézőszámát: ez az a szurkolói szám, amelyre az egyes klubok a korábbi évek nézőszámai, az azokban rejlő trendek alapján számíthatnak. Mivel elemzésünk folyamatosan távolodik a valóság szigorú kereteitől, ezért nem szeretnénk a stadionépítési projektek miatt jelenleg akár otthonától 100 kilométerre játszó csapatok értékeit hamisan alacsonyan hagyni, így ezt a jelenséget a becslés során kompenzálni fogjuk.

Nézzünk rá tehát először a 12 NB1-es csapat nézőszámaira a legutóbbi öt teljes szezonban:

(Kékkel jelöltük azokat az idényeket, amikor az adott csapat többségében nem székhelyén játszotta mérkőzését – jellemzően stadionépítési okokból. A budapesti csapatok városon belüli albérleteivel nem korrigálunk, nincs miért. Narancssárgával jelöltük az NB2-es szezonokat, ahol értelemszerűen alacsonyabb nézőszámokra lehet számítani – ennek pontos kezelési módszertanát később mutatjuk be.)

A táblázat értékeit megtekintve hamar megismerkedhetünk a magyar foci lenyűgöző őskáoszával: statisztikus legyen a talpán, aki bármiféle lineáris trendet képes összeállítani a jobbra-balra ingázó számokról – szerencsére matőr fociszurkolóként azt látjuk, hogy szinte minden változás, kiugró érték mellett egy-egy adatokkal nehezen leírható sztori van. Ennek megfelelően a nézőszámok becslésének korlátozottan tudunk a matematikára támaszkodni, így az általunk meghatározott értékek számításának módját szövegesen is megindokoljuk.

• A Ferencváros – magyar viszonylatban amúgy is kiemelkedő – nézőszámát jelentősen megdobta a Groupama Aréna 2013-as megnyitása, ám ennek hatása évről évre kiveszni látszik, minden évben legalább 500-zal csökkent a szurkolói létszám a zöldeknél. Mivel a linearitás gyanúját itt tudjunk leginkább megtalálni, így a Fradinál továbbvisszük a csökkentést, de annak ütemét azért lassítjuk az idei kiugró 13%-hoz képest.
• A Diósgyőr az előző szezont folyamatosan vándorlásban töltötte, szurkolói száma mégsem esett vissza drasztikusan ebben az évben – furcsa módon az otthon töltött szezonokban sokkal dinamikusabb volt a visszaesés íve. Új stadion ide vagy oda*, a Diósgyőr jóindulatúan az előző négy otthon töltött szezonjának átlagát kapja meg.

• Oda-vissza pattog a Debrecen nézőszáma, és ki tudja, hol áll meg. Az új Nagyerdei Stadion megnyitása okozta kiugró tüske villámgyorsan foszlott semmibe, az utóbbi 3 évben pedig mindháromszor 3-assal kezdődött a szurkolói létszám. Bár a csapat tulajdonlása körüli fennforgás nem feltétlenül pozitív hatású, a nézőszám alakulását határozottan befolyásoló tények hiányában egyelőre középutas módon a tavalyi nézőszámukat kapja vissza a DVSC.
• A Videoton ideiglenes otthonának kapacitásait az utóbbi két évben a maximum közelébe járatta, és bár a foci nem az első számú sport Fehérváron, az új stadion megnyitása várhatóan egy jelentős kiugrást fog okozni az amúgy is élcsapat piros-kékeknél. A stadion varázsával azonban mi nem akarjuk torzítani a számainkat, így a Vidinél az utolsó 3 otthon töltött szezonjában feltűnő aprócska növekedési ívet folytattuk.
• A 2015-ben visszajutó Vasas esetében érdekes, hogy az utolsó NB2-es és az első NB1-es szezon között alig van különbség nézőszámban, bezzeg idén sikerült, több mint 50%-t növekedni. Ez a lelkesedés minden józan logika szerint a 2016 őszi tiszavirág életű Vasas-csodára vezethető vissza, így a bajnokesélyesség elmúlásával én óvatosan csökkenteném az elvárásokat, és a két legutóbbi NB1-es szezon átlagát írom a Vasashoz.
• A konzisztencia mintaképe az Újpest, ahol nagyon stabilan beállni látszik a 2500 körüli nézőszám: a Szuszába visszaköltözés talán pozitívabb trendeket indíthatna el, de a jelenlegi szurkolói feszültségek nem segítik a csapatot, én így inkább a lassú csökkenő trendet tartom meg a következő szezonra.
• A friss bajnok kispestiek évről évre óriásit hadakoznak a nézőszámokkal, kevés sikerrel – mindenesetre a tavalyi kiváló szereplés sokéves csúcsot hozott a Honvédnak. A Vasashoz hasonlóan én ezt a nézőszámot is fenntarthatatlannak tartom, ami az új szezon 3 hazai meccsének hazai számai is erősítenek, így itt is az utolsó két év átlagát használom.
• A Mezőkövesd történelmének két NB1-es szezonjában is 2000 fő feletti átlagot hozott, de másodszorra – az újdonság varázsának elmúlásával – már csak 20%-kal kevesebb néző volt kíváncsi a sárga-kékekre. Ezt a tavalyi 2100-as értéket idénre is kivetítjük nekik.
• Az NB1-es nézettségi listák alsóházának örök tagja a Paks, ahol a régóta tartó NB1-es tagság ellenére (vagy miatt?) sem látszik az előretörés íve, a csapat létezése óta az 1500 főt jellemzően alulról súroló közönséget kap, úgyhogy ezúttal megkapják az utóbbi 5 év átlagát.

4. Hány nézőt ér egy feljutás?

A becslésekből már csak a két újonc hiányzik, de ugye itt szembesülünk a problémával, hogy a feljutók legfrissebb nézettségi adatai NB2-esek, és félve, de azért bízunk abban, hogy van egy NB1-es faktor, ami feljutás növeli a nézőszámot. Így tehát inkább nem keresgélünk az új csapatok múltjában korábbi NB1-es adatokat (a Balmaznál hiába is keresnénk), ehelyett inkább egy általános törvényszerűséget próbáltunk meg megmérni: mennyit is ér nézőszámban egy feljutás? Nézzük meg az utóbbi 5 év adatait!

Az utóbbi öt év feljutó-párosait áttekintve, megerősítve érezhetjük az elméletünket, 10-ből 9 esetben valóban nézőszám-emelkedést láthatunk, az Egert pedig ezzel a lendülettel ki is vesszük a mintánkból. Na, nem önkényes okokból, de ha valaki esetleg nem emlékezne, akkor az újkori Egri FC bajnoki szereplése egy óriási kabaré volt: a villanyvilágítással nem rendelkező egri pályán szikrázó napsütésben sem lehetett mérkőzést rendezni, így a túl nagy gyökerekkel amúgy sem rendelkező csapat rendre Diósgyőrben és Debrecenben játszotta „hazai meccseit”, ami végül egy elképesztő, 56 nézős Pápa elleni derbiben csúcsosodott ki. Az Egri FC azóta megszűnt, a hevesi megyeszékhelyet legmagasabb szinten a megyei II. osztályban képviseli labdarúgócsapat.

A többiek adatai viszont bizakodásra adnak okot, a 9 feljutó nézőszáma hol leheletnyivel, hol háromszorosára nőtt, viszont a növekedési ráta pontos okai nem egyértelműen visszafejthetők, így megelégszünk azzal, hogy a 9 értékből átlagot vonva 1,66-os szorzóval jutalmazzuk a feljutó csapatokat az NB2-es nézőszámukhoz képest. Ezt a logikát követve a PAFC-nál 1688, míg a Balmazújvárosnál 1350 nézőre számítunk az új szezonban.

5. Hány nézőt hoz egy új stadion?

Most, hogy a számaink megvannak, nézzük meg, hogy hogyan is állunk a becsült standard nézőszámokkal: a csúcstartó 6280-as FTC és a sereghajtó 1350-es Balmaz között 2854 fős átlagnézőszám jön ki abban az ideális világban, ahol a DVTK, a Vidi és a Haladás is a saját otthonában tud pályára lépni.

A további elemzésben ezt az úgynevezett „standard” nézőszámot visszük tovább, viszont ha már ennyit dolgoztunk, akkor az érdekessé kedvéért nézzük meg, hogy számításaink alapján milyen nézőszám várható a 2017/2018-as szezonban! A standard nézőszám becslésünket a lehetőségekhez képest pontosnak tartom, de egy fontos faktort nem kezel: a jelenleg elérhető információk alapján a három jelenlegi albérletes csapat még ebben a szezonban meg fogja kapni a pályáját, így a nézettségi adatsor dinamikájában jelentős változásokra számíthatunk. Ennek megfelelően először azt kell kiderítenünk, hogy hány nézőt hoz egy stadion rövid, és hosszú távon?

Sajnos a stadionépítési program eredményei még annyira fiatalok, hogy igazán megbízható adatok nem állnak rendelkezésünkre, de az egyre világosabban kirajzolódik, hogy az új stadion rövid távon tud nézettség-emelkedést előidézni, de ez a hatás nem tart örökké. A program 3 első osztályú csapatot érintett eddig markánsan (a PAFC-nál nehezen értelmezhető a stadion előtti nézettség), így most az ő adataikat próbájuk meg értelmezni, és megpróbálunk konkrét arányszámot adni a nyitás előtti és utáni szezon nézőszámaira.

• FTC: A Groupama Stadion 2013.09.22-én debütált, ahol egy jó érzékkel idesorsolt derbivel megközelíthetetlennek tűnő 22.094 szurkolót sikerült hoznia az FTC-nek. Mivel a stadioncsere a 2013/2014-es szezon első szakaszában történt, így a két szezon merev összehasonlítása helyett finomabban számolunk. Az utolsó „albérletes” szezont, 2012/13-at elfogadjuk benchmarkként, hiszen a megboldogult Puskás Stadion szinte a hazai pályával megegyező lokáció volt a fradisták számára, viszont levesszük a kettő darab, általam már ismeretlen okokból Győrben játszott hazai meccs értelemszerűen lefele kilógó nézőszámát, ellenben hozzápakoljuk a 13/14-es szezon, még szintén a Puskásban játszott 3 meccsét. Értelemszerűen így a 13/14-es referenciaszezonból is levesszük az első három meccset, de ez mindössze 5 nézővel csökkenti (!) az átlagot, szóval túlságosan nagyot nem torzítunk. A Fradi számára tehát az új stadion 25%-os növekedést hozott az első évben.
• Debrecen: A Nagyerdei Stadion sikertörténetnek indult, a 2014.05.10-ei Újpest elleni nyitómeccsen, majd az ezt követő Honvéd elleni meccsen egyaránt 20.000 néző jelent meg, a stadion a vendégszektort leszámítva teljesen megtelt. Ez a lendület azonban olyannyira megtört, hogy az arénában játszott első teljes szezonban (2014/2015) a Loki újkori történetének egyik legrosszabb nézőszámát produkálta, mindössze 3557 nézővel. Ha csak az éves statisztikákra nézünk, akkor a felületes szemlélő számára még rosszabb kép mutatkozik, hiszen amíg az új stadion első éve 3557 nézőt hoz, addig az előző szezon (2013/2014) átlaga 7500-ra ugrik, tehát az új stadion megfelezte a debreceni közönséget. Ennek megfelelően apró korrekcióra van szükségünk, így a két durván torzító nyitómeccset virtuálisan átemeltük a 2014/2015-ös szezonra, és így már egy sokkal reálisabb, mégis erőteljesen szomorú 3%-os növekedést kapunk. (A Debrecen egyébként nem játszott albérletben, az Oláh Gábor utcai stadion működött az építkezés alatt, így ezzel nem kellett korrigálnunk.)
• MTK: A nézők tekintetében amúgy is speciális helyzetben lévő MTK-t igyekszünk hímestojás-szerűen kezelni a tendenciák pontos felmérése érdekében. Korábban azt írtuk, hogy a Budapesten belüli költözködést nem korrigáljuk az elemzésünkben, de mivel a kék-fehér szurkolóknak Kispest helyett gyakran a kevésbé közeli Dunaújváros felé kellett fordulniuk, ezért összehasonlítási alapként az utolsó, valóban otthon játszott szezont vettük elő, 2012/13-ban pedig átlagosan 1380-an nézték a helyszínen az MTK meccseit. Nos, az új stadion avatása az MTK-fanokat nem hozta különösebben lázba, a Gyirmót elleni 2016.10.22-ei nyitón mindössze 1183-an jelentek meg. Az új stadion elsőéves teljesítményét végül az MTK egyre élesedő (de végül sikertelen) kiesés elleni harca, illetve a lelkes stadionturista vendégszurkolók egész szépen feltornászták, és végül 2327-es átlagot zártak, ami gigantikus, 69%-os emelkedéshez vezetett. Sajnos a hosszú távú következtetések levonásának lehetőségét ellopta tőlünk ez a fránya kiesés, de azért őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy mit mutat az új Hidegkuti az NB2-ben.

A három stadionnyitást áttekintve tehát a következő két, közepesen megalapozatlan feltevést (hiába, kicsi a minta) tudjuk kialakítani:

• Egy új stadion várhatóan a kapacitása felső korlátjait súroló nézőszámmal tud debütálni az NB1-ben, de ez a giga-érték semmiképpen nem fenntartható (Debrecen: 20.000 vs 5.500, FTC: 22.094 vs. 7.433 néző a gigameccsen, majd a következő „normál mecsen”).
• A stadionépítésnek valóban van nézőösztönző hatása, de ha a csapat teljesítménye nem kiugró, akkor a feltűnő új szurkolók szépen elszivárognak. A Debrecen már szinte a stadion átadása évében, a Fradi meg várhatóan idén csúszik a stadion átadását megelőző szint alá.
• A három csapat a lehetőségekhez képest jól lefogja a magyar futballközeget, van itt népszerű és népszerűtlen fővárosi klub, valamint vidéki fellegvár is, így botor módon egy egyszerű átlagot vonunk a nézőszám-növekedésekből, ami egész pontosan 32% - tehát várhatóan ennyivel növekszik egy csapat nézőszáma a stadionátadást követő évben. 

6. Hányan leszünk idén az NB1-ben?

És mivel ezt az egész kitérőt csak azért tettük, hogy jobban meg tudjuk tippelni az idei év nézőszámait, most akkor itt az ideje is rátérni is erre a kérdésre:

Az építkezésekről elérhető információk alapján megkíséreltem megbecsülni az idei valós nézőszámot: ehhez az előző évek albérleti nézőszámát vettem alapul az idei albérleti szezonokra vonatkozóan, majd az új stadionban játszott meccseknél a korábban kalkulált standard nézőszámunkat szoroztam meg az általunk mért 32%-os stadionnyitási bónusszal a Vidi és a Hali esetében. Mivel ez a 32%-os ráta úgy jön ki, hogy tartalmazza a nyitómeccs(ek) szélsőértékeit és az elkerülhetetlen megfogyatkozást, ezért a várhatóan a szezon végén megnyíló diósgyőri stadion esetében nem lenne korrekt az elmúlással számolni: minden okunk van azt feltételezni, hogy a DVTK hazai meccsein az amúgy is lelkes szurkolók össze fogják hozni a telt házat.

-

Így tehát, felelősségünk teljes tudatában a következő becslést tesszük az idei nézettségekre:

Örömteli hír, hogy az albérlet-helyzet javulása megérzésünk szerint ahhoz fog vezetni, hogy a 2 feljutó kistelepülés negatív hatása ellenére is feljebb toljuk a nézettséget, és a 2017/18-as szezonban tavalyhoz képest 6%-ot javítva 2858 néző látogat majd ki egy átlagos mérkőzésre – kristálygömbünk szerint.

Elemzésünk második részében a módszertani alapok ismeretében lecsapunk Magyarország focidemográfiájára, és összerakjuk az igazán nézőgazdag NB1-et.

Előző bejegyzésünkben arra az örömteli megállapításra jutottunk, hogy a 2017-es budapesti vb-n bemutatott teljesítményünkkel nincs okunk elégedetlenkedni, minden idők 4. legjobb magyar eredményét értük el. Ehhez a sikerhez elég sokat tett hozzá Hosszú Katinka, aki ezúttal 4 érmet tett be a közösbe, és ha ő nem úszott volna, akkor a magyar himnuszt sem hallhatta volna a Duna Aréna.

Katinka teljesen egyértelműen kiemelkedik jelenleg a magyar úszósportból, de ismerve az úszás amúgy is erősen kulcsemberekre alapuló természetét mind nemzetközi, mind magyar szinten, egyáltalán nem biztos, hogy annyira ritka jelenségről van szó. Ezt a kérdést szerettük volna a lehető legpontosabban, az egyszerű százalékszámításon túllépve (igen, Katka nyerte a magyar érmek 50%-át) megválaszolni, így a statisztikai módszertan egyik gyöngyszemét, a koncentrációs indexet, egész pontosan a Herfindahl-indexet (HHI) hívjuk segítségül.

A HHI-t tankönyvi logika szerint elsősorban piaci részesedések, piaci koncentráció mérésére használják, ami tökéletesen illik a mi vizsgálatunkhoz, hiszen mi egész pontosan az egyes úszók piaci részesedését vizsgáljuk az úszásérmek piacán. A HHI 0 és 1 közötti értékeket vehet fel, magas koncentráció esetén az 1-et közelíti az érték (1 100%-os piaci szereplő esetén ugye kereken 1), míg szétapródozódott koncentráció esetén a 0-t közelíti, de nem éri el soha.

Akkor most számoljuk is ki az idei magyar szereplés HHI-jét:

• Katka 50%-os piaci részesedéssel rendelkezik (4 érem a 8-ból).
• Cseh Laci, Verrasztó Dávid és Milák Kristóf fejenként 12,5%-ot birtokolnak (1-1 érem).
• Hosszas szerkesztőségi vita után úgy döntöttük, hogy a váltókat egyfajta virtuális személyként kezeljük, mivel kihagyni nem szeretnénk a váltóeredményeket az értékelésből, viszont a váltóban szerzett érmek személyhez kötése fölöslegesen túlbonyolítja az egész számítást. Ennek megfelelően a 4x100-as gyorsváltónk szintén 12,5%-ot birtokol a piacból a (4) bronzéremmel.

A számítás nagyon egyszerű: minden piaci részesedést négyzetre emelünk, és ezeket az értékeket összeadjuk. Tehát: 0,5^2+0,125^2+0,125^2+0,125^2 = 0,3125. A tankönyvi útmutató alapján a 0,25 feletti érték magas koncentrációt jelent, de ez önmagában nem sokat jelent, nézzük meg inkább a 17 eddigi vizes vb-re számolt koncentrációs indexeket:

Definíció szerint egyedül az 1994-es római vb kerül ki a magas koncentrációjú zónából, ami nem is meglepő, hiszen ezen a vb-n 6 úszónk gyűjtötte össze a 8 érmet. Bármennyire is koncentráltnak tűnhet az idei vb-nk, Budapest valójában így is behúzza a 4. helyet ezen a ranglistán, csak Kazany 2015 és Perth 1991 előzi meg Róma 1994-n kívül. Az előző bejegyzést ismerők emlékezhetnek, hogy ez a 4 vb vezeti a sikerességi toplistát is – ez a kapcsolat önmagában nem meglepő, hiszen egy nagyobb piacon akaratlanul is könnyebb szétaprózódottá válni, mint ha csak egy érmet szerzünk.

A lista végén jönnek persze az igazi kuriózumok, a három extrém magas koncentrációjú vb-n (Berlin, Cali, Madrid) csak két érmesünk volt, 4 vb-n pedig egy-egy úszónk szállította az összes érmet. Guayaquilben és Melbourne-ben ez annyira nem kirívó, hiszen ezeken az eseményeken egyetlen érmet szereztünk, viszont Kovács Ági Fukokában 2 éremmel, míg Cseh Laci Montrealban 3 éremmel tudott monopol helyzetben maradni.

Na, de mi a helyzet a vetélytársakkal? Mennyire volt koncentrált a többi ország idén?

Nos, ebben a listában már nem foglalunk el olyan előkelő helyet – bár ugye kérdéses, hogy ez a mérőszám mennyire egyértelmű minősítő tényező. Az abszolút győztes az USA, akik amellett, hogy szolid 38 éremmel vetették észre magukat a vb-n, még úgy is rendkívül alacsony koncentrációs értékeket hoznak, hogy például Ledecky 4, Dressel 3 egyéni érmet szedett össze. A helyzet azonban az, hogy az amerikai úszósport 17 érmes sportolót küldött Budapestre, így azoknak szépen meg kell oszlaniuk közöttük – ráadásul segít a váltó is, ahol az amerikaiak további 8 érmet szereztek (minden váltószámban, igen), amiket ugye külön személyként kezelünk. (Kiszámoltuk, de váltó nélkül is 0,07 lenne az USA HHI-indexe, szóval nem ezen múlt.)

Az USA külön ligában játszik, viszont a vb közvetlen élmezőnyének sincs különösebb szégyenkeznivalója: az éremtáblán körülöttünk végző országok jelentős része az alacsony koncentrációs sávba esik, tehát úgy tűnik, hogy szélesebb merítés hozta össze a szép eredményeket számukra. Keseregni azért nem kell, vannak közvetlen riválisok, akiknél még monopolabb volt a piac:

• Hollandiában (0,375) Ranomi Kromowidjojo hozott 2 érmet a 4-ből – és bár a módszertanunk ezt most elrejti, a vegyes gyorsváltóhoz is hozzájárult egy éremmel.
• Franciaország, Dél-Afrika és Ukrajna egyaránt 0,5-ös értéket hozott, de emiatt nem nagyon lehet haragudni rájuk, hiszen ez náluk annyit jelent, hogy két-két érmüket különböző sportoló hozta.
• Svédország és Spanyolország teljesen monopol úszópiacok: a hispánoknál Mireia Belmonte hozott személyesen három érmet, míg a svédeknél Sarah Sjöström négy érmet szállított (ebből három aranyat). Ezzel a teljesítményével egyrészt megkapta a FINA-tól a torna úszónője elismerést, másrészt pedig személyesen elintézte, hogy Svédország megelőzzön minket a hivatalos éremtáblán.
• A rend kedvéért emlékezzünk még arról, hogy a diagramon nem szereplő további hat csapat egyetlen éremmel zárta a tornát, amivel értelemszerűen 1-es HHI-t kapnak. Érdekesség, hogy az egy érmes csapatok közül senki sem lehetett felhőtlenül boldog, ugyanis idén senkinek nem jutott abból a szerencséből, hogy egyetlen érme rögtön arany lesz.

Nemzetközi szinten idén egyébként ez a magas koncentráció országok szintjén nem annyira jellemző, de azért nagyon sok minden függ a nemzetiségtől, hiszen míg Ledecky 4 érmével a legkisebb koncentrációt hozó USA-t erősítette, addig Sjöström ugyanennyi éremmel teljes monopolhelyzetet teremtett Svédországban.

A budapesti vizes vb utolsó versenynapjának lezárulásával a tudósítások helyét az elemzések, értékelések vették át a sajtóban, így vasárnap este óta sok helyen sok különböző véleményt hallottunk a vb eredményességéről.

Jelen bejegyzésünkben eltekintünk a vb gazdasági és társadalmi hasznosságának amúgy is nehezen mérhető értékelésétől, és arra koncentrálunk, ami az egésznek a lényege lenne: a sportra.

A kötelező lelkendező írások mellett több helyen is változó élességű kritikát fogalmaztak meg a magyar csapat teljesítményével kapcsolatosan, és bizony, gyakori az a vélemény, hogy elmaradtunk az elvárásoktól. Nos, ha a számokat vesszük alapul, akkor az úszásban szerzett 2 arany – 4 ezüst – 2 bronz éremgyűjtemény valóban elmarad a szövetségi kapitány előzetesen megfogalmazott kívánságától (2-4 arany, 10 érem), de abban már korántsem voltam biztos, hogy például az alábbiakban megfogalmazott kritika valóban kellően megalapozott:

„A legfontosabb szakmai mutatókban közel sem ez volt a legsikeresebb világbajnokságunk. Jó, nem tisztességes az 1991-es világbajnoksággal bármit összevetni, amikor a csúcson lévő Darnyi Tamás és Egerszegi Krisztina két-két aranya mellett Rózsa Norbert is győzött. De még két éve Kazanyban is több aranyat nyertünk (hármat, most kettőt), és több érmünk volt úszásban (10, most 8), igaz pólóban bejött egy ezüst.” (haszanz, 444.hu, 2017.07.31.)

Így első ránézésre annyit látok, hogy a szerző egy 17 elemű sokaság esetében (1973 óta ugyanis ez volt a 17. vizes világbajnokság) mindössze két viszonyítási alapot használ: a maximum értéket és a bázis (előző) értéket, ami nekem egy kicsit kevésnek tűnik. Mivel amatőr sportrajongói élményeim alapján az utóbbi 2 évtizedben korántsem volt minden úszó vb-n kolbászból a kerítés a magyarok számára, ezért úgy döntöttük, hogy utánanézünk annak, hogy valóban akkora kudarc volt-e ez a vb számszakilag. Mivel az adatok teljes körűen rendelkezésre állnak, így viszonylag egyszerű dolgunk volt az elemzéssel, amit a következő szabályok mentén végeztünk el:

1. Csak a medencés "klasszikus" úszást vonjuk bele az elemzésbe. A többi egyéni vizes számban értelmezhetetlen a magyar részvétel (bár Olasz Anna 2015-ös kazanyi ezüstérme 25 km-en azért megsüvegelendő), így csak a zajt növelné a bevonásuk. A vízilabda pedig kellően más tészta ahhoz, hogy külön foglalkozzunk vele (majd máskor), de szerintem azzal mindenki egyetért, hogy az egy érem kb. jól megfelelt a realitásoknak. (2015-ben Kazanyban egyébként nem sikerült dobogóra állni csapatainknak.)
   
   
2. Az eredményesség alapját a megszerzett érmek jelentik, így szomorúan elbúcsúzunk a szinte hungarikum „pontszerző helyektől” és a döntős szereplésektől. Haladva a korszellemmel, és figyelembe véve az úszóeredményekre jellemző mikroszkopikus időkülönbségeket, az érmeket nem különböztetjük meg szín szerint, tehát minden vb-t a teljes éremszám minősít.
   
   
3. Bár az úszó vb-k lebonyolítási rendje nem változott eget rengetően 1973 óta, a versenyszámok száma csak felcsúszott 29-ről 42-re (elsősorban az 50 méteres sprinttávok megjelenése az ezredfordulón hozta ezt a növekedést), így az adott vb-n megszerezhető érmek számát is figyelembe vesszük.
   
   
4. A számítási logika tehát a következő: a megszerzett érmek számát elosztjuk az adott vb-n kiosztott érmekkel (versenyszámok*3), így minden eseményre kapunk egy százalékos értéket, ami megmutatja, hogy a magyarok a megszerezhető dobogós helyezések hány százalékát szerezték meg.
   

A számok nem hazudnak: szigorúan objektíven nézve a budapesti vizes vb a magyar úszósport 4. legsikeresebb vb-je volt, a dobogós pozíciók 6,35%-át Magyarország szerezte meg!

A számsort átnézve jól láthatóak az eredeti idézetben található „fallacy”-k, hiszen a megfogalmazott állítások alapvetően igazak, de:
(1) A mostani teljesítményt egy kiemelkedő bázisévhez hasonlítjuk, hiszen Kazany 2015 a 7,14%-os értékkel a 3. legjobb úszó vb-nk volt. A bázisévhez viszonyítás egy fix terjedelmű sokaság esetében amúgy is veszélyes fegyver, hiszen ha mindig az az elvárásunk, hogy javítsunk az előző eseményhez képest, akkor előbb-utóbb mind a 42 számban magyar éremre lesz szükségünk, és egy idő után már ez is kevés lesz.
(2) A másik viszonyítási érték pedig Perth 1991, ami bizony a magyar úszósport (holtversenyben) legjobb eredménye, amitől nem feltétlenül szégyen elmaradni.

Egyébként a hecc kedvéért azt is meg lehet jegyezni, hogy mind Perth-ben, mind a holtversenyben szintén 8,33%-ot elérő 1994-es római vb-n ugyanúgy 8 érmet szereztünk, mint idén – csak ugye a versenyszámok szűkössége miatt a 90-es évek vb-it sikeresebbnek értékeli a módszertan.

Más kérdés, hogy a világversenyeken jellemző házigazdai extra teljesítmény ezúttal nem érzékelhető annyira egyértelműen, de ha eltekintünk az outlier-ként is felfogható kazanyi sikereinktől, akkor egész jól látható a grafikonon, hogy az új évezredben megközelíteni is alig tudtuk az idei teljesítményt. Ennek megfelelően ezúton is gratulálunk a csapatnak, és bízunk abban, hogy a 2019-ben, Gwangjuban is legalább 5%-os mutatóval zárjuk a vb-t!

,,Na jó, akkor nem is sikerült rosszul a vb, de azért ezt csak Katinkának köszönhetjük, ha ő nem lett volna, akkor teljes a beégés!" - merülhet fel az egyszeri olvasóban. A következő bejegyzésünkben pontosan ezt a jelenséget fogjuk megvizsgálni:

- Mennyire ritka az ennyire kiemelkedő egyéni teljesítmény a magyar csapatban?
- Mennyire magyar sajátosság az "egyszemélyes csapat" az idei vb-n?